“Amikor Marcy megérkezett hozzánk, a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre,
elveszített már mindent, amit lehetett. Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi
családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra szült és végignézte, ahogy a
gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik megölni). Mire
megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első ott töltött
évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a fogva
tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s nem
erőltettük rá a közelségünket
Marcy többnyire magányos és szomorú volt. Sokszor barangolt egyedül a
mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp azokban az időkben történt
ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák születtek, akiket
elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott anyák hangját és
szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki tudja, mikre gondolva
állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a többi állatot kihajtva a
mezőre, haza tudtuk hozni
Talán sosem fogjuk megérteni,
miért kezdett lassan mégis közelebb engedni minket magához. Minden nap egy
ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg már nem volt köztünk egyetlen centi
sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz érintette. Semmi megfoghatót nem nyert
a közelségünkből. Kapott bőven élelmet, kényelmes fekhelyet, szabadságot,
társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a közelünkbe kellett volna jönnie.
Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik bennünk, annak ellenére, hogy az emberek
elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat tettek vele egész életében?
Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy
idővel nem csak elfogadott, de keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl
hosszú ideig volt benn a házban, a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává
vált, hogy naponta többször ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még
éjszakánként is őrséget állt a verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy
akár másnap reggel, addig ott várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába,
amikor Chris hazaérkezett, és Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten
épségben vagyunk. Mindig csak várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy
odafigyelést kért volna. Csak lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta
el őrhelyéről, még a vihar, a hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan
volt, mint egy anya, aki a gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem
bizonyosodott arról, hogy Chris és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk.
Féltett minket. Soha nem múló félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi
életében mindenkit, akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját
elveszítette. Eltökélt volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja.
Őrizte hát a verandát minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.
Ez egy egyszerű dolog. Többségünk
érti, mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy
képes megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk
hasonló embereket.”
A
szöveg nem szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol
szöveg itt olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf
