Csibusz története

Egy éve érkezett, és fél évvel ezelőtt halt meg. Eddig alig néhány embernek tudtam beszélni róla. Most, hogy új kiscsibe került a családba, minden emlékem előtör, és ha most nem nézek szembe velük, akkor soha.

2016. május elején találták Csibuszt egy budapesti ovi kukájában. A gyerekek hallották meg kétségbeesett csipogását. Alig pár napos lehetett. Egy vegán aktivista társam vette magához, majd pár nap múlva hozzám került annak reményében, hogy ha felnő, kint élhet a kertben Lottival és Kittivel.

Korábbi hibáimból tanulva Csibusz sokat volt ketrecben, hogy védve legyen a velem élő kutyáktól és cicáktól. Szereztünk infralámpát is, mert olyan pindurka volt, hogy folyamatos melegre volt szüksége. Nem mertem vele együtt aludni, nehogy agyonnyomjam, pedig mindig nagyon sírt lefekvés előtt. A csirkék számára nem természetes az egyedüllét, és a plüssállatokkal, amiket kapott, nem lehetett becsapni.

Matyi kutyám hátán szeretett nagyon aluszkálni. Sőt, ami elsőre roppant rémisztő volt: bebújt a szőnyegen fekvő kutya hónalja alá, és előrenyújtott fejjel aludt, éppen olyan pózban, ahogy a piacon megvételre felkínált madárhullák fekszenek a hűtőpultban. Neki így volt kényelmes… én meg frászt kaptam.

   

Első pillanattól kedves és magabiztos kismadárnak ismertük. Nemcsak jóban volt a vele egy szobában cseperedő mentett babacicákkal és Vackor nyuszival, de amint picit nagyobbacska lett, rendet is tartott közöttük. Fel-alá futkosva rendezgette őket, mint egy terelőkutya.

Két-három hónapos korában, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy elviseljen pár kokit, kiköltözött Lottihoz és Kittihez a kertbe. Lotti ugyanis mint hivatalos Főmadár fontosnak tartja, hogy a rangsorban alá tartozó madarak eleinte kapjanak napi öt-tíz koppintást a fejükre (lásd: Vili, a veréb rajzfilm J). Ekkor még nem tudtuk, Csibusz kakas vagy tyúk lesz-e, ha nagy lesz – reméltük, hogy tyúk.

Noha nagyon élvezte a kerti életet, rengetegszer kaptam azon, hogy mint egy kutya, a lábtörlőn toporogva várja, hogy beengedjem. Ha valamelyik kutya kinyitotta az ajtót, már lépdelt is befelé nagy büszkén. Ha mindez hajnalban történt, akkor elbűvölő szokása volt – ahogy egy időben Lottinak is –, hogy felugrott a még paplannal betakart lábamra vagy a hátamra, és elhelyezkedett rajtam, mint egy cica. Komoly igénye volt a testi kontaktusra, ahogyan minden eddig általam megismert madárnak. Ha a kanapén ültem, felugrott, és mellém telepedett. 

  

Ha ettem, kivette a kezemből, a tányéromból a falatot, bármi is volt az. Neki ugyanis mindent meg kellett kóstolnia. Soha, egyetlenegyszer sem csípett meg sem engem, sem mást. Azt hiszem, fel sem merült benne, hogy a csőrével ártani is tudna.

Többnyire későn járok haza, amikor már alszanak a madarak, de nyáron jó néhányszor előfordult, hogy még világosban értem a kertkapuhoz. Csibusz ilyenkor hatalmas szárnycsapkodások közepette rohant felém, majd amikor beléptem, csak toporgott mellettem – ilyenkor mindig olyan volt kicsit, mint aki zavarba jött. Tudniillik nagyon örült nekem, de mivel annyira különböző állatfajokhoz tartozunk, nagyon nehezen tudtuk a szeretetünket kifejezni egymás iránt. A madarak nemigen simogatják egymást. Cirógathattam a nyakát, ölbe vehettem, de mindezt láthatóan sokkal inkább jóindulatúan megengedte, mint értékelte. Azt figyeltem meg, hogy madaraknál az egymás mellett töltött idő az összetartozás jele. Szeretnek odatelepedni azok mellé, akiket családtagjaiknak tartanak. Csibusz nemcsak engem tisztelt meg ilyen formán szeretetével, de a nagy kutyámat, Matyit is, és a kiscicákat, akikkel felnőtt. Napjai nagy részét a madártesókkal töltötte a kertben, de mindennap annyit volt bent velünk, amennyit csak tehette.

Játszanak... <3 p="">

Nyár végére már sokkal nagyobb volt, mint Lotti és Kitti. Ez önmagában nem lett volna baj, de elkezdett felugrálni rájuk. Már ez is gyanús volt, de biztossá csak akkor vált, hogy kakas, amikor elkezdett reggelenként kukorékolni. Először csak hat körül, később már öt óra tájban, néha nem sokkal négy után. Lévén, hogy évek óta többnyire délután és este dolgozom, ez a hajnali ébresztő eleinte megviselt. Körülbelül egy hétbe telt átállni arra, hogy amint hazaérünk, azonnal vacsora és alvás. Tízkor már egészen biztosan aludtunk. Meg kell mondanom, hogy sokkal jobb így élni! Csibusz első kukorékolására felébredtem, kiszaladtam, és ölben behoztam. Ilyenkor a nappaliban fel-alá járva folytatta a rendkívül hangos kukorékolást. Matyi kutyám meg volt tőle ijedve, de én fontosnak éreztem, hogy ne kint kiabáljon, nehogy a szomszédok rossznéven vegyék – ráadásul egyikükkel azóta nem beszélek, hogy közölte, ha én nem szelektálok a kutyáim között, akkor ő fog. Egyszóval féltem, hogy kárt tesznek Csibuszban, ha nem hagyja őket aludni. Ellenőriztem, hogy ha bent kukorékol, és minden ablak csukva, akkor nem hallatszik ki a kertbe. Viszont sajnos napközben is sokszor rázendített. Különösen akkor, ha a kutyák ugattak – nehogy már ő maradjon ki! Örömében is sokszor kukorékolt. Egyébként elbűvölően csinálta.

Idővel kezdett sokat ugrálni a lányokra, ezért elvittem egy dokihoz, hogy megkérdezzem, lehet-e baja a kifejezetten kistestű Kittinek attól, hogy egy három-négykilós kakas nehezedik rá, illetve lehet-e esetleg ivartalanítani Csibuszt. A válasz: igen, ebből bizony gerincsérülés lehet Kittinél, és sajnos nem, ilyen idős korban már nem lehet ivartalanítani egy kakast. Felmerült annak a lehetősége is, hogy menhelyre kerüljön, ahol vígan ugrálhat a lányokra, és mindvégig teljes életet élhet. Ezt is megvitattam az állatorvossal, aki ránk nézett – ölemben az elképesztően békés, hatalmas kakassal –, és azt mondta, szerinte maradjunk mi együtt… Így hát fogtam magam, és kerítést építettem a kert közepén. Lett lányrészleg és fiúrészleg. Csibusz továbbra is ugyanúgy bejárt, sokat lógott együtt a macskákkal és Matyival, és úgy tűnt, ez így rendben lesz. Szeretetben éltünk. Nem volt tökéletes ez így, de nem tudtunk jobbat kihozni a helyzetből.

Ősszel arra figyeltem fel, hogy valamivel később, vagy egyáltalán nem kukorékol. Volt, hogy bejött, felült a kanapéra, és órákig ott pihent a cicákkal. Furcsálltam a viselkedését, de többen mondták, hogy az idő hűlésével ez bizony normális. Aztán egyszer mintha sántított volna az egyik lábára. Nem voltam benne biztos, hogy szaladni kell-e az orvoshoz, pedig szaladni kellett volna. Egy hétfő hajnalon Csibuszt a földön találtam az asztal mellett, amin aludni szokott. Az oldalán feküdt, félig megmerevedett lábakkal. Pontosan olyan volt, mint ahogyan annak idején Matilda érkezett hozzánk! Megijedtem, de mivel Matilda felépült, magabiztosan kihúztam magam, és azt mondtam, semmi vész, meggyógyulsz. Behoztam a kanapéra, kibéleltem egy kosarat, és elszaladtam a zöldségeshez, hogy vegyek paradicsomot, kendermagot és rukkolát, mert Matilda annak idején ezekkel gyógyult fel. Mire visszaértem, Csibusz halott volt.

Nem tudtam és ma sem tudom szavakba önteni, mit éreztem. Az önvád és a bűntudat megmérgezi a gyászmunkát, sajnos ebben is van már tapasztalatom. Nincsenek biztos információk, csak sejtések, amik attól függően váltakoznak, honnan és milyen hangulatban tekintünk rájuk. Lehetett ez mérgezés, lehetett fertőzés, sosem tudjuk már meg. El kellett volna vinnem orvoshoz, amikor nem kukorékolt, csak sosem tudom, mikor izgulom túl a dolgokat, és mikor nem. Olyan sokszor küldtek már haza állatorvosok azzal, hogy nincs semmi baj, rémeket látok. Jobban kellett volna vigyáznom Csibuszra. Megtettem, amit akkor éppen tudtam, de ez nem volt elég. Többet kellett volna, és Ő már soha többé nem jön vissza.

Most ismét becsöppent a családunkba egy kiscsibe: Lili. Vajon sikerül vigyázni rá? Őszintén szólva nagyon félek. 

Írta: Bonifert Anna
Szerkesztette: Mezei Katalin