Kamilla

   Kamilla két hete halt meg. Képtelenségnek tartom, hogy egy másik csibe őt pótolni tudná, mert ő is egy egyedi személyiség volt, ahogyan mindannyian. Hiányzik és fáj. Eltemettem már  nem egy idős állatot és rokont, de ez volt eddig a legnagyobb tragédia, mert most életemben először vesztettem el olyan valakit, aki még gyermek volt. Egyszer talán majd meg tudok bocsátani magamnak azért, hogy nem vigyáztam rá. De addig is szeretném elmondani mindazt, ami ő volt, amit ő adott.

   Állatvédők találták őt pár hetes korában vidéken, talán egy csirkeszállító autóról eshetett le, vagy kiszökött valahonnan. Facebookon hirdették, hogy szeretnének neki örökbefogadó családot, erre jelentkeztem augusztus elején, így került hozzánk ez a csöpp kis csibelány, akivel ez volt az első közös fotónk:

   Erősen sántított ugyan az egyik lábára, de amikor letettem a kertünkben, olyan bátran indult el, egészen elbűvölt a talpraesettsége és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy egyszer majd, ha a vegán életmód már igazán elterjedt lesz, akkor szeretnék háztáji állatok visszavadításával foglalkozni. Madarakat és emlősöket egyaránt visszaadni a természetnek, segíteni, támogatni őket, amíg kell, aztán elköszönni, ahogyan az Elsa nevű oroszlánról szóló filmben láttam. 

Az első délutánt együtt töltöttük a kertben, ismerkedett a kutyáimmal és velem. A nagykutyám, Matyi első perctől védte és nagyon gyengéd volt vele. Unka, a középső, picit durván böködte az orrával, erre Matyi rámordult. Megható volt és reménykeltő. De ott volt Tálti, a legkisebb kutyám, aki első pillanattól el akarta kapni. A két cica közül az én idős cicám egy pillantásra sem méltatta. Az ideiglenesen befogadott gazdikereső cicám először prédaként méregette, de egyetlen egyszer kellett rászólni első nap és soha többet nem nézte úgy - magam se hinném el, ha nem láttam volna. Döbbenetesen okos cica. Tálti is megértette, hogy nem akarom, hogy bántsa a kis fura szerzetet. Amíg ott voltam velük egy térben, maximálisan ehhez tartotta magát.

Íme a videó arról a pillanatról, amikor Matyi megvédi Kamillát. 

   

   

   Kamilla már a második naptól követni kezdett engem. Bárhová mentem a lakásban csipogva bukdácsolt utánam. Olyannyira, hogy nem is akart kint lenni a kertben, ha én bent voltam. A sántítása az első hét végére elmúlt, nagyon ügyesen ugrált fel a lépcsőn. Akárhányszor kitettem a kertbe, hogy legyen levegőn és csipegessen a fűben, mindig visszatotyogott, megmászta az ajtóhoz vezető 6-7 lépcsőfokot és csendben várta a lábtörlőn ülve, hogy beengedjem. Így kénytelen voltam én is kiülni vele, ha azt akartam, hogy csipegessen kicsit a fűben. De többnyire inkább beült az ölembe.

   Sokan kérdezték, szobatiszta-e. Hát, nem, azt éppen nem mondanám. Ott pottyantott ahol épp volt, de azért olyan nagy problémát ez nem jelentett, vagy feltakarítottam én egy kis darab wc papírral, vagy ha nem voltam elég gyors, akkor feltakarította Unka kutyám. Se bűz, se kosz nem származott abból, hogy Kamilla velünk lakott. Ha a falusi baromfiudvarban büdöset érez az ember, gondoljon csak bele, milyen lenne egy szoba olyan már akár 24 óra után is, ahova bezárnak 10 embert és nem engedik ki őket...

   

   Döbbenetesen kis mennyiségeket evett, de annál nagyobb lelkesedéssel. Szerette a dinnyét, a barackot, a paradicsomot, a kukorica darát, búza szemeket, főtt rizst, kicsipegette az uborka karikák belsejét, de legeslegjobban a fejes saláta levelekért volt megőrülve. Az étkezések meglehetősen viccessé váltak attól kezdve, hogy megtanulta, mit rejtenek a tálak, amikből enni szoktam. Ha meglátta, hogy tállal a kezemben leülök a kanapéra, már futott is és ügyesen felröppent a térdemre, onnan pedig a vállamra, mert praktikusnak tartotta, hogy felülről közelítse meg az ételt. Mindent meg akart kóstolni és mindent ugyanabból a tálból, amiből én ettem. Ha kivettem és elé tettem, az nem felelt meg. Csak az kellett, ami a tálban van. Idővel kénytelen voltam visszaköltöztetni a vacsorámat az étkező asztalra, erre két  napon belül megtanult felröppenni a székre és onnan az asztalra. A vége az lett, hogy ha szerettem volna nyugodtan enni, akkor a vacsoráim idejére be kellett tennem őt a dobozkájába - természetesen kajával ellátva.

   Kamilla elbűvölt mindenkit, akivel találkozott. Bevittem a munkahelyemre és bizony nehéz volt rávenni a tanítványaimat, hogy rám figyeljenek, amikor egy kis csöppség mászkál körülöttük csipogva. Kamilla nem csak egy új családtag volt, hanem egy nagy álmom megvalósulásának következő lépcsőfoka is. Szerettem volna megmutatni az embereknek, hogy a haszonállatként tartott állatok éppen olyan szeretetreméltóak, mint a társállatként tartott állatok. Csináltam neki facebook oldalt, ahol alig több mint egy hét leforgása alatt kapott 400 like-ot és ezek több mint fele nem ismerősöm volt. Emellett szerettem volna magammal vinni rendezvényekre, vagy iskolákba, vagy bárhova. Terveztem, hogy veszek neki olyan válltáskát, amiben a nők az ölebeket hordják, hogy amíg pici, abban jöhessen velünk. Kamilla előtt nagy jövő állt. Az élete még épp csak elkezdődött, amikor véget ért és vele együtt ez a nagyra törő álom is. 

   Egész nap követett és nagyjából egész nap csipogott, még evés közben is, félálomban is, örömében is és ijedtében is. Kamilla helyett csak Csipcsipnek hívtuk itthon. 

   Gyakran nem tudott lépést tartani velem, ilyenkor megsajnáltam és a vállamra tettem, hogy együtt mozoghassunk. Fel-alá mászkáltunk, intéztük a háztartási teendőket, ő egyensúlyozott a vállamon, csapkodott a szárnyával, ami nekem nagyon tetszett. Csodás szárnyai voltak, szép nagyra kitárta őket és egész ügyesen röpködött velük asztalra fel és asztalról le.  Mindig is lenyűgöztek a madarak és hihetetlen csodásnak és megtisztelőnek éreztem, hogy egy közülük velem él. Kicsit olyan ez, mint a macskákkal. 

   Az éjszakákat a kanapé karfáján töltötte. Alátettem egy neki rendszeresített konyharuhát, ha kakilnia kellene és pici nyomást gyakorolva a popsijára leültettem és otthagytam. Ez amolyan esti szertartás volt. Ő csipogott még egy darabig, aztán szépen elaludt és reggelig csendben volt, rendszerint pont úgy találtam, mint ahogy otthagytam. Néha, ha Matyi kint aludt, mellé telepedett, vagy éppen rá.

Matyival nagyon jól megvoltak. Kamilla rendszeresen rátelepedett a hátára és ott aludt. Amikor épp nem mászkált csipogva a lakásban, akkor csipogva ült az ölemben, a papucsomon, vagy Matyin. Nagyon igényelte a testi közelséget, a védelmet, a meleget. Olyan kis védtelen volt minden talpraesettségével együtt. Nagyon fájt a szívem érte, amikor el kellett mennem dolgozni és ott kellett hagyni egész napra egyedül. Rendszerint még a kutyákat is viszem magammal a melóba, így tényleg teljesen egyedül maradt, mert a macskák nem akartak vele barátkozni. Ezért találtam ki, hogy beviszem őt is magammal... azt hiszem, ez volt az óriási hiba. Mert míg otthon elsősorban "tyúkanyó" szerepben vagyok minden állatom számára, addig a munkahelyemen a magammal vitt állatok másodlagosak, nem figyelek rájuk oda annyira. Otthon soha nem fordult volna elő, hogy magára hagyom Kamillát Tálti kutyával, akiről tudtam, hogy nem biztonságos társaság neki, még ha a jelenlétemben vissza is fogja magát. De a munkahelyemen elkapott a pörgés és sietve szaladtam ki a sarki fénymásolóba, Kamilla a székem alsó lécén ült és aludt. Ez az utolsó képem róla. Visszanéztem és láttam, hogy békésen alszik, Tálti pedig a másik szobában szuszog szintén békésen. Megfordultam és otthagytam őket.

   ...hogy mi járhatott a fejemben, amikor ezt a elképesztő ostobaságot és megbocsáthatatlan baklövést elkövettem? Arra gondoltam, hogy én mindig túl aggódom a dolgokat, főleg, ha az állatokról van szó. Arra, hogy jobban meg kell bíznom bennük, hogy nem lesz semmi baj, és hogy alszanak...

   Amikor visszamentem, mint egy balesetkor, a képsor lelassult, akadozott... tollak lógtak ki Tálti szájából, közelebb érve láttam, egy csirke szárnyának vége. 
   Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam dermedten, ahogy eszi az utolsó darabokat. Nem, nem jutott eszembe leszidni. Mikor magamhoz tértem, keresni kezdtem, újra és újra csipogást véltem hallani, vadul hinni kezdtem benne, hogy csak egy szárnyát tépte le, de a madárkám még itt van valahol, súlyosan sérülten, de életben...

   

   Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik egy temetés. Hogy ilyen az, amikor semmi, de semmi nem marad belőle. Émelyegve meredtem a kutyára, aki 7 éve velem él és a szemem fénye. 

az egyik utolsó róla készült kép

   Amikor leültem, Matyi, a nagy kutyám, két lábra állt és mellső lábaival végtelen szomorúsággal átölelt. Eszembe jutott, ahogy megvédte Kamillát az első délutánon és megértettem, mit akar mondani.

  Nagyon-nagyon haragudnék, ha bárki ezek után azt mondaná, hogy kutyákkal nem lehet csirkét tartani. Vannak kutyák, akik értik, mi a fajok közti szeretet és vannak, akik nem. Összesen négy ragadozóval élt együtt Kamilla és a négyből mindössze egy volt, aki nem tudott rá testvérként tekinteni. 

   Az ő élete véget ért és semmi de semmi értelmet nem találok a halálában. Élnie kellett volna és tanítania az embereket. Az volt a dolgom, hogy a tyúkanyója legyek, vigyázzak rá ebben a hatalmas, veszélyekkel teli világban, de nem sikerült. Nem tudom, mit tanított ez így bárkinek is. Rám úgy hatott, hogy ezek után egészen más borzadással nézek a hentespultra. A családtagom testrészeit látom megnyúzva. Tányérokon, kutyaeledelekben...  

   Minden halál éppen ugyanolyan tragikus, akár egy kis madarat ér el, akár egy embert. Ha mást nem, talán ezt meg lehet érteni ebből a cikkből. Persze örökbefogadhatok még egyszer talán majd egy másik madarat, de az nem ő lesz. Ő már soha többé nem lesz. Ahogy az a sok-sok milliárd pici személy sem, akiket a hús-, és tojásipar halomra gyilkol naponta a világban. 

Miért? 

Olvasd el a Mi a gond a tojással cikket!