Gyászmunka tyúkoknál

Sehol nem olvastam azelőtt, hogy a tyúkok gyászolják az elvesztett társukat. Pedig milyen magától értetődő ez igazából... Kitti elmúlt két hetéről fog szólni ez a cikk.

Kitti azért került ide hozzánk majd' két évvel ezelőtt, hogy Lottinak társa legyen. Tökéletes társa volt. Mindenhova követte, mindig együtt voltak. Azt hiszem, szép közös életük volt. Majdnem két éven át éltek szabadon egy kis kertben anélkül, hogy bárki bántotta volna őket.

KITTI

Régóta beteg volt már Lotti. Hol jobban volt, hol rosszabbul. Július közepétől hirtelen sokkal rosszabbul. Az orvosok már egy hónappal ezelőtt altatni akarták, úgyhogy nem volt sok értelme elvinni. Az állatorvoslás ezen ága elképesztően fejletlen ma még. Nyilvánvaló okokból kifolyólag.
Lotti július 26-án halt meg. Vagyis akkor engedtük el. Nem jött még el az ideje, hogy írni tudnék róla, talán nem is fog soha. De Kittiről írnom kell. Sosem láttam még ilyet azelőtt. Gyanítom, hogy sokan vannak ezzel így.

Kitti az utolsó négy napban 0-24-ben mellette ült. Enni hajlandó volt, de nem mozdult mellőle. Finoman csipkedve tisztogatta a tollazatát, mert ezt Lotti már nem tudta magának megcsinálni. Őrizte. Nem hinném, hogy azt várta volna, hogy jobban legyen. Tudtuk, hogy vége.

Amikor Lottit elengedtük, Kitti ugyanott maradt. Napokig. Halkan vokalizgálgatva magában, néha tett egy-két lépést az egyik irányba, utána órákkal később a másikba. Evett, ha kínáltam, de semmi mást nem csinált.

Nem akartam tolakodó lenni, csak ott ültem mellette, amikor tudtam. Nem kereste most sem a közelségemet. Egy társa volt. Egy, aki többé nem jön vissza. Nem akart sehova menni a kanapéról, pedig általában nem szeretett bent lenni. Ha kitettem a fűre, nem mozdult. Akár órákon át sem. Így hát visszahoztam. Az ételt elfogadta, de a tojástermelése teljesen leállt. Komolyan úgy nézett ki, hogy utánahal. Ahogyan mind szeretnénk, azokban a bizonyos első napokban, amikor a legfontosabb személyt veszítjük el.

Eseménytelenül teltek a napjai. Elkezdtem kézből etetni és finoman simogatni. Hátha megkedvel. Hátha megengedi, hogy a társa legyek, ha nem is úgy. Messze nem úgy. De mégis valaki, akihez kötődhet. Az egész kis madár alig egy kiló. Gyönyörű, fényes fekete tollakkal. Icipici fejecskével. Olyan kis gömbölyű, mint az új star wars filmben a lány jedi droidja. Magas hangon kotkodácsol és tollas lábai miatt olyan, mintha buggyos gatyában lenne állandóan.  Nem lehet nem imádni.

Apránként tér vissza az életkedve.

Egyik este odaszaladt hozzám, amikor hazajöttem. Apróság, de mégsem az.

Két nappal ezelőtt éjjel velem aludt, mint egy kutyus. A nagy kánikula miatt este átvittem a hálószobába, mert ott hűvösebb volt. Mikor bementem lefeküdni, a matracom végében aludt. Óvatosan feküdtem le, hogy ne érjek hozzá, ne zavarjam. Felébredt, rám nézett, de nem ment sehova. Reggelig együtt aludtunk. Reggel pedig először toporgott újra a teraszajtónál, jelezvén, hogy ki szeretne menni a kertbe. Picit kint volt, utána jött vissza magától. Visszaköltözött a kanapéra.

Tegnap volt az újabb mérföldkő. Nem csak a gyászmunkájában, de kettőnk lassan két éves ismeretségében is. A kanapén hanyatt fekve olvastam és Kitti magától odajött, befúrta magát közém és a kanapé háttámlája közé és ott pihent meg. Majd felugrott a hasamra és ott pihengetett. Mondanám, hogy le voltam döbbenve, de igazából nem. Olyan nagyon természetesnek éreztem. Csak éppen még soha nem fordult vele elő. De mégis olyan nyugalmas és természetes volt az egész.

Ma pedig tojt egy tojást. Lotti halála óta először!

Később egy órát kint mászkált a kertben.

Most pedig itt ül mellettem és figyelmesen nézi, ahogy gépelek. Ezek mind csak lépések egy nagyon-nagyon hosszú úton. Minden gyászmunka más, de mindegyikre egészen biztosan igaz, hogy teljességgel bejósolhatatlan és hogy soha nem ér teljesen véget. Nem tudunk mit tenni, nem tudunk a szó eredeti értelmében véve "segíteni". Csak ott vagyunk egymásnak.