Hogyan válunk vegánná?

   Pszichológiai szempontból nagyon izgalmas kérdés, hogyan válik az egyén képessé arra, hogy egy világméretű trendnek ellene menjen. Egy Hamilton nevű agyturkász 1993-ban azt találta, hogy a vegánok eleve nyitottabbak az alternatív, tehát a megszokottól eltérő dolgokra az élet más területein is, ez azonban így önmagában még igen sovány magyarázat volna.

    Vegánná válni egy folyamat, egy utazás, ahogy Barbara McDonald1999-ben írta. McDonald vegánokkal  készített mélyinterjút arról, náluk hogyan zajlott le ez a folyamat. Kutatása eredményeitígy foglalja össze:

1. Katalitikus élmény, ami lehet egy film, egy könyv, egy cikk, egy kép, egy beszélgetés vagy egy találkozás egy állattal.
2. Elfojtás, ami tarthat pár órán vagy pár éven át is. Ilyenkor az ember megpróbálja elfelejteni, amit megtudott, amire rádöbbent és tovább élni az életet a társadalomban uralkodó ideológia szerint.
3. A szándék megszületése. Amikor az elfojtás kudarcot vall és az egyén  elindul egy másik úton.
4. Tanulás, vagyis részben információszerzés az állathasználattal összefüggő környezetpusztításról, éhező emberekről, egyéni egészségről és az állatkínzásról, részben pedig a vegán  életmódhoz szükséges tudásanyag és készségek elsajátítása.
5. Döntés.
6. Új világnézet integrálása a mindennapokba.

   A megkérdezett vegánok többsége már előzőleg is nagyon szerette az állatokat és a természetet, de nem foglalkozott a hasonlósággal a saját társállata és az elfogyasztott állatok között. Az állatszeretetük többnyire csak a társállataikra terjedt ki. Mindannyian vegyes táplálkozásúként nőttek fel. Ketten vegyes táplálkozásúból egyből vegánná váltak, tízen pedig előzőleg vegetáriánusok voltak általában 1-2 évig, néha tovább. Az egyéni történetekben közös, hogy fontos szerepet játszott a vegán irodalom olvasása a folyamat minden szintjén. Általában internetes, ritkábban nyomtatott formában találták meg ezeket az anyagokat. Minden résztvevő történetében fontos lépés volt a társas támogatás megtalálása más vegánok személyében.

    McDonald azt vallja, hogy a vegán ismeretterjesztésben tevékenykedőknek nem szabad elkeseredniük, ha ellenállásba ütköznek. Arra kell koncentrálnunk, hogy elvessünk egy magot, ami majd kicsírázik az egyénben, amikor megfelelőek lesznek a körülmények. Nehéz dolog ez, hiszen mi állatvédőként annyi rettentő dologról értesülünk, aminek súlya nyomja a mellkasunkat, hogy egyre csak sürgetnénk a változást, szeretnénk lerombolni az állattartó telepeket és megszüntetni mindezt már holnap, már ma, már tegnap. S mégis türelmesnek lenni? Elfogadni, hogy nem erőltethetünk senkit? Csak ülünk a fenekünkön és türelmesen bánunk az emberekkel, akiknek döntései nyomán ebben a pillanatban is sok százan halnak meg és milliárdok szenvednek? Nem. Nem ülünk tétlenül. Minden erőnkkel keresnünk kell a módját, hogy informáljuk, akit csak lehet és segítsük azokat, akikben már megindult a változás.

   Rachel MacNair 2001-ben Barbara McDonald kutatásából indult ki, de több új megállapítással kiegészítette 385 fős kvantitatív és két kis csoportos kvalitatív kutatása alapján. MacNair szerint két fontos része van a vegánná válásnak:

·         az elhatározás megszületése

·         a vegán életforma megvalósításához szükséges készségek elsajátítása

Ez a két folyamat mindenkinél megtalálható, de különféle sorrendben vagy együttműködésben. Van, aki előbb meghoz egy komoly döntést és csak utána sajátítja el a vegán életmódhoz szükséges tudást és készségeket, van, akinél ez fordítva működik, tehát előbb kezd el ismerkedni például receptekkel, és csak utána köteleződik el. Vannak, akik előbb a hústól zárkóznak el, aztán tojástól, tejtől és így tovább, vannak, akik más sorrendben és vannak, akik mindent egyszerre hagynak el. Van, akinél a folyamat része a visszaesés és újra próbálkozás, mások inkább jó előre felkészülnek, s csak akkor hozzák meg a nagy döntést, amikor már minden készségük kialakult.

(részlet az Állatvédők Könyve 8. fejezetéből)