Egy laborból mentett kutya története

Sok évvel ezelőtt találkoztam egy kutyával, Ottóval, aki egészen más volt, mint bármely más kutya, akit ismertem. Mint később kiderült, egyáltalán nem volt egyedi jellem. Pont olyan volt, mint sok-sok ezer más kutya, akiket sosem látunk. Ottót egy laborból hozta el egy elkötelezett állatvédő és sok-sok szeretettel elérte, hogy be tudjon illeszkedni egy ismeretlen világba, a mi világunkba, a laborokon kívüli világba, ahol szeretjük a kutyákat és nem eszközként, hanem barátként tekintünk rájuk. Ottó történetét nagyon szépen írta le a gazdája, Hercsuth Éva. Szó szerint idézem a beszámolóját, melyet néhány évvel ezelőtt a Négy Mancs honlapjáról töltöttem le.

„2004 novemberében végre elérkezett a nagy nap, beléphettünk a fertőtlenítőszagú épületbe és megszabadíthattunk egy kísérleti kutyát hosszú évek óta tartó fogságból.

   Épp amikor a „kezelő” orvosnővel beszélgettünk, egy csapat beaglet vezettek be, néhányuk a földre vetette magát, szemmel láthatóan rettegtek attól, hogy ismét be kelljen lépniük a folyosóra, mely a ketreceikhez vezetett. Pontosan tudták, hogy ott semmi jó nem vár rájuk.

   A kiszolgált kutya, akit elhozhattunk, kővé dermedve állt, ahogy közeledtünk felé. Reményvesztetten fénylő barna szemei nem is néztek ránk, látszott rajta, hogy teljesen feladta és nem vár már semmi jót. A laborban eltöltött 6 év után ez nem meglepő.

   Nemsokára egy rettegő kutyát emeltünk be az autóba. Senki nem kérdezte, hogy hova visszük az állatot, mi lesz a további sorsa. A laborban dolgozók nem foglalkoztak vele, mi lesz az általuk kidobott állattal, hova kerül, ki viseli majd gondját. Ennél jobban már csak akkor ásta el magát előttem a doktornő, amikor azt mondta, ha nem felel meg a kutya, nyugodtan hozzuk vissza a laborba, hiszen ott mégiscsak jobb helyen van, mint egy menhelyen.

    Első sétánk a parkban hosszúra nyúlt, de nem a méterben megtett út miatt, hanem mert Ottó gyakran néhány percig csak állt és nézett, ismerkedett egy számára új világgal. Nézte a fákat és a patakot. Ijedtében összerezzent a madaraktól és a vadkacsáktól. Kíváncsisága néha felülkerekedett a félelmén. Mindentől félt, amit ismert és nagyon gyakran megijedt. Még egy fáról lehulló falevéltől is pánikszerűen menekült. A fehér ruházat, például a fürdőköpeny látványától még ma is lemerevedik a félelemtől. Akkor is, ha az azt viselő személy az előző percben még simogatta őt. Sötét ruhába öltözött férfiakat és idősebb hölgyeket azóta is nagy ívben el kell kerülnünk az utcán.

     Ottó elejétől fogva nagyon rendes és alkalmazkodó kutya volt, hálás minden jó szóért és simogatásért. De az a dolog, amit bizalomnak hívnak, nagyon sokáig váratott magára – sok esetben még a mai napig sem működik igazán. Szívszorító volt nézni, ahogy harcolt magával, hogy bízzon-e bennünk vagy inkább emlékezzen a sok éves rossz tapasztalatára. Amikor először egy picit megemelte a lábát és óvatosan mutatta a pocakját, hogy simogassuk, ami az állatoknál a bizalom jele, nem tudtuk visszatartani a könnyeinket.

   Később aztán, amikor egy picit csóválta a farkát vagy először vakkantott, tudtuk, hogy ismét sikerült egy nagy lépést tenni a normális élet fele. Az első ugatásának azért is nagyon örültünk, hiszen így tudhattuk meg, hogy legalább a hangszálait nem vágták el, mint azt a kísérleti állatoknál szokás. Szomorú gyerekkorában sosem tanult meg játszani, de remélem, ezt a felszabadult érzést nem mulasztotta el egy életre.

    Az evés hónapokig komoly gondot jelentett, gyakran éreztünk tehetetlen dühöt, hiszen el sem tudtuk képzelni, mi mindent csinálhattak a kutyával, hogy még az evéstől is ennyire fél. A legkisebb mozdulatra elugrott és éhsége ellenére otthagyta a tálkáját.

   Sajnos már az állatorvoshoz is el kellett látogatnunk, Ottó ugyanis nagyon vakarta a füleit. Az orvosnál terjengő fertőtlenítő szaga felidézte benne az emlékeket és szemében csalódott fény csillogott. Az állatorvos sokáig tisztogatta az elhanyagolt testrészeket, ezután féreghajtó tablettát adott, amire, mint kiderült, nagy szükség is volt. Az állatorvos egyre csak csóválta a fejét és azt dörmögte maga elé:„milyen megbízható és használható eredményt várnak el a laborban olyan állatoktól, amelyek tele vannak élősködőkkel?” Az állatorvos sajnos idegi alapú asztmát is megállapított a kutyánál. Ez a laborban átélt lelki és idegi megterhelésre vezethető vissza – mondta. Reméljük, az idő ezeket a sebeket is talán begyógyítja, és nem kell majd élete végéig gyógyszert szednie.

   Ottó a laborból való megmenekülése óta sok új élménnyel gazdagodott, sok  új barátot talált, látott erdőt és kacsákat, mancsaival már belemerészkedett egy patak vizébe és életében először úgy igazán gyorsan futott is egy nagyot. Kíváncsisága egyre gyakrabban győzi le a mélyen ülő félelmeket.

    A kísérletek nyomai és a testét beborító sebek már gyógyulásnak indultak. Lassan a borotvált helyeken is új bunda nő, a fertőtlenítőszerektől, nedves betontól és vasrácsoktól sebes mancsaira az erdei séták igazi gyógyírként hatnak. Mellső mancsain éktelenkedő nagy sebek valószínűleg még sokáig láthatóak lesznek, a pocakján lévő heg már mindig megmarad – éppúgy, mint a füleibe tetovált vastag kódszámok, amivel az állatot, mint egy munkaeszközt megjelölték. De remélem, hogy egyszer, sok idő elteltével a lelki sebei is gyógyulásnak indulnak majd – mi mindent megteszünk ennek érdekében.   Tegyünk meg együtt mindent azért, hogy a jövőben egy állatnak se kelljen ilyen borzalmas lelki és testi kínokat kiállnia.

    Egy sors most jóra fordult – csupán egy csepp víz a forró kövön. De sose felejtsük el, hogy állatok ezrei várnak még egy méltó, boldog és fájdalmak nélküli életre a laborketrecek rácsain túl…”

Ottónak és Évának 7 év jutott, amit együtt tölthettek

Ottó 2011. április 15-én halt meg.

(Bonifert Anna: Állatvédők Könyve: 4. fejezetből való a részlet)