Ric O’ Barry, a film készítője,
valaha maga is delfintrénerként dolgozott. Világhírű filmek delfinszereplőit
képezte ki és saját bevallása szerint hülyére kereste magát. Mígnem egy nap a
karjaiban lett öngyilkos egyik szeretett delfinje. (A delfinek köztudottan képesek erre,
szimplán azzal, hogy szándékosan nem vesznek levegőt. Ritka, de ismert
jelenség.) Aznap Ric megfogadta, hogy élete végéig küzdeni fog a delfinek
szabadságáért.
Évente körülbelül 20 000 delfint ölnek
meg főként a szórakoztatóipar és kisebb részben az élelmiszeripar kedvéért. A
filmben bemutatott japán halászok a vadon élő delfineket szonár használatával
összezavarják és becsalogatják egy rejtett kis öbölbe, ahol fogságba ejtik őket.
A filmben jól látható, ahogyan az apa delfinek köröznek az anyák és a gyerekek
körül. Védeni próbálják őket, de nincs esélyük. Az öböl vizét a nap végére a
szó szoros értelemben pirosra festi a delfinek vére.
A gyerek delfineket nem ölik meg, őket eladják delfináriumoknak, hogy
ott kiképezve mulattassák a közönséget. A többit leölik, húsukat eladják. A
delfinbefogást a show business tartja fönn, a delfinhús kereskedelem a kisebb
hajtóerő. Amíg pénz van belőle, mindig is lesznek ilyen parkok és ilyen
mészárlások. A delfin produkciók milliárdos üzleteket hoznak a tulajdonosoknak.
Egy delfin ára elérheti a 150 ezer dollárt is.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a filmekben és show műsorokban
szereplő delfinek arckifejezése, vagy „mosolya” boldogságot fejez ki, de valójában
hatalmas bánatot és fájdalmat takar. Soha
nem fogják elfelejteni, ami velük történt és azt, ahogyan azelőtt éltek.
Ezek az állatok az emberhez hasonlóan intelligens és érzékeny lények.
–meséli Ric egy interjúban- Szabadnak
születtek.”
(Bonifert Anna: Állatvédők Könyve 56-57. oldal)
