Szeretettel kommunikálni

   Semmi értelmét nem látom annak, amikor vegánok másokat támadnak azért, mert nem vegánok. Idő és energia pazarlás, mind a támadó, mind a védekező részéről. Nem visz előre senkit. Magam is csináltam ilyeneket az első évben. Például beírogattam az állatkert facebook oldalára, amíg ki nem tiltottak. Dühöngtem itthon a gép előtt és összevesztem emberekkel. Semmi haszna nem volt. Boldoggá tesz a tudat, hogy túl vagyok ezen a korszakomon. Haragudni nem jó érzés. Amikor az ember elég nyugodt ahhoz, hogy képes legyen nem haragudni, az nagyon-nagyon jó érzés. 

  A támadás védekezést szül. A védekezés pedig egy nagyon zárt tudatállapot - ha lehet így nevezni. Nekünk pont nyitottságra van szükségünk, hogy az érveink meghallgatásra találjanak. Támadással téríteni olyan, mintha jól pofon vágnánk valakit, mielőtt össze akarunk vele ölelkezni. Nem ésszerű.  Elítélhetünk cselekedeteket, de a cselekedet nem egyenlő az emberrel. Az ember képes változni. Képes belátni dolgokat. De nem attól, ha bántják.  Érthető, amikor dühösek leszünk. Nem tartom jogtalannak a dühöt, amit érezünk mi, vegánok. De meg kell tanulnunk elengedni ezeket az érzéseket és megkeresni a jót a másik emberben, hogy szeretettel nézhessünk rá és tudjunk vele barátokként beszélgetni. Már ha hatni akarunk rá. Ha nem, akkor mindegy. Ha nem találok jót egy emberben és nem tudok rá szeretettel nézni, akkor a magam részéről igyekszem nem kommunikálni vele. Bízom benne, hogy lesz majd más, aki tud.

   Faramuci helyzet ez, mert nem szeretnénk, ha igaz lenne ránk, amit Babits mondott "vétkesek közt cinkos, aki néma". Nem akarjuk azt kommunikálni, hogy oké állatokat használni, és tény, hogy amikor nem vegánokkal beszélgetünk és elfogadással fordulunk feléjük, azt így is lehet értelmezni. Nem állítom, hogy tudom, mi a jó megoldás. Csak azt, hogy az erőszakos kommunikáció egészen biztos, hogy nem az. Nem elégedhetünk meg ezzel, keresnünk kell a jó megoldást.

    Támadni mindig sokkal könnyebb, mint megtalálni a közös hangot. Ez utóbbi tényleg nem könnyű! Nem könnyű ítélkezés nélkül beszélni arról, amiben mindenki érintett és amiért mindenki felelős. Mégis meg kell próbálunk. Információt adunk azoknak, akik nyitottak rá. Elmeséljük őszintén a saját élményeinket. Megosztunk filmeket, cikkeket, képeket. Példát mutatunk a saját életünkkel. Bízunk benne, hogy egy nap mindenki életében eljön a pont, amikor nyitott lesz és akkor ott leszünk és elmondjuk. Annyi minden van, amit tehetünk. Ha valóban aktívak vagyunk, igazából időnk sincs gyűlölködésre és nem is vagyunk olyan elkeseredettek, hogy másokra kelljen köpködnünk. 
  Kedvenc idézetem: a kétségbeesés legjobb ellenszere a cselekvés!


Azt gondolom, akkor fordulunk az erőszakhoz, amikor elkeseredettek vagyunk, amikor már nem hiszünk a megoldás létezésében, csak átjár a düh és robbanunk. Erről nekem Yoda mester jut eszembe. A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet... vagy valami ilyesmi. De lényeg a lényeg, hogy minden a félelemből fakad. Kétségbeesettek vagyunk és azt hisszük, sose lesz ennek a vérengzésnek vége, aminek tanúi vagyunk. De vége lesz! Igazunk van és ezt be fogják látni. Mindenkinek, aki kétségbe esik, azt javaslom, tegyen valamit! Vigyen szórólapokat bioboltokba, írjon blogot, főzzön vegán vacsit ismerőseinek, osszon meg vegán előadásokat, írjon recept blogot, menjen el menhelyre segíteni, jelentkezzen önkéntesnek, segítsen! 

FUSS VEGÁN FUSS!

   A legjobb módja, hogy megmutassuk barátainknak, milyen egészséges a vegán életmód, az, ha sportolunk! Azt figyeltem meg, hogy a vegánok között a futás a legnépszerűbb sport. Hogy mi lehet ennek az oka, nem tudom. Talán a futás egyszerűsége, természetessége, a szabadság érzése... ki tudja. Tény, hogy legtöbben futni szoktunk. S ha már így adódott, miért ne futhatnánk együtt? Jó buli és jó reklám!

Beda Szabi (kedvenc vegán maratonfutónk) szervez jövő vasárnap egy barátságos futóversenyt a Normafánál Itt találod a facebook eseményt. Ez lehetne az első, ahova mi, vegánok együtt megyünk futni! Különösen azért jó alkalom, mert utána lesz amolyan piknik féleség, ahova lehet vinni finomságokat és itt alkalmunk van megmutatni egy csomó sportos nem vegánnak, hogy milyen jókat eszünk! 

AKI SZERETNE VELÜNK JÖNNI, RENDELJEN MAGÁNAK EGY VEGÁN FUTÓK PÓLÓT, ÉS JÖJJÖN!!!www.vegan.polomania.hu

Ha van kedved, jelezd emailben, hogy jössz a vegán csaoatban futni, hogy meg tudjam mondani pontosan hol és mikor talizunk! bonianna@gmail.com (Bonifert Anna)

Ivartalanítás

Mi, állatvédők, itt, Kelet-Európában a hatalmas mennyiségű gazdátlan állat elhelyezésével küzdve sokat utálkozunk, sokat vitázunk egymás között. De egy valamiben egyetértünk: az ivartalanítással lehet megelőzni a gazdátlan állatok kezelhetetlen özönét. Ezt tartjuk megelőzésnek, szemben a tűzoltással, azaz a kutyák és cicák mentésével. Oltjuk a tüzet, mert nem lehet nem oltani, de a megelőzés az, amiben a megoldást látjuk. Jóval több a gazdátlan állat, mint az örökbefogadásra nyitott ember. Ésszerű, ha az állatok jövőbeli számát pedig ivartalanítással csökkentjük.

Több állatok jogaiért felszólaló vegántól hallottam már, hogy csonkításnak nevezi az ivartalanítást és ellenzi. Az érveik világosak és helytállóak.
  1 -Vajon emberekkel szemben is alkalmaznád az ivartalanítást akaratuk ellenére? Mondjuk olyan régiókban, ahol a gyerekek éhen halnak.
  2 - A probléma gyökere az, hogy az ember megpróbálta uralni a természetet. Nem lehet egy problémát ugyanazzal a hozzáállással megoldani, ami létrehozta. Nem lehet jó vége annak, ha istennek képzeljük magunkat.

  Nehéz erről írni, mert értem az érveket és nem tudom őket cáfolni. Nem tudom magasröptű elméletekkel védeni az ivartalanítást. Csak azt tudom, hogy önkénteskedtem olyan menhelyen, ahol 400 kutya élt és halt borzalmas körülmények között. S ilyen helyből nem 10 és nem 20 van az országban, s ahogy keletebbre megyünk, a helyzet csak egyre rosszabb.Nincs elég gazdijelölt és ha nem ivartalanítunk, akkor a kutyák és macskák száma csak nő.

   Kétszer vitáztam eddig ivartalanítás ellenes vegánokkal (mindkettő férfi volt). Egyikükkel személyesen beszélgettem és barátokként tekintettünk egymásra, másikukkal facebookon és nem ismertük személyesen egymást. Egyik alkalommal sem tudtunk egymás álláspontján egy fikarcnyit se változtatni. Nem tudom, kinek van igaza. De azt hiszem, hogy én értem azt, amit ők magyaráztak, viszont ők nem látták és nem tapasztalták azt, amit én. Nem látták a menhelyeken halni meg a bébiket és azt a sok-sok csodás személyiséget, akikért soha nem jött el senki és ott haltak meg a menhelyen egyedül. Egyszerűen nem volt elég gazdijelölt. Heti 2-3 ha kitévedt a menhelyre és heti 10-20-100 állat, akit be akartak hozni és jó ég tudja, végül hova vitték őket, amikor azt a választ kapták, hogy nincs hely.

   Az ivartalanítás tagadhatatlanul az állatok megcsonkítása és az se vitás, hogy megint csak erőfölényünkkel visszaélve istent játszunk. De ha az ember bármiben is több az állatnál, akkor az az intellektusa, Képes jobban átlátni dolgokat és jobb döntést hozni, mint az állatok, akik nem látnak túl az adott helyzeten. Ha az ő érdekükben tesszük, akkor - szerintem - nem csak lehet, de kell is beleavatkozunk, hiszen - s itt Francione professzort idézem - mi magunk hoztuk létre ezt a helyzetet (a túlszaporulatot).

 Mindkét vitát azzal zártam: mondj jobb megoldást! De erre ők azt felelték, nem nekünk kell megoldani.

   Hát, egyéne válogatja ki miért érzi felelősnek magát...  Ha nem akarunk segíteni, akkor persze mindegy. De ha segíteni akarunk rajtuk, akkor egyelőre nem tudunk ennél jobb megoldást.

DODI

   Sokan hiszik, hogy elég az is, ha nem hagyják az állataikat nemi életet élni. A magam részéről ezt egyrészt nagyobb kínzásnak tartom, mint egy altatásban végzett műtétet, másrészről 6 évvel ezelőtt  hajszál híján a karjaimban halt meg méhgyulladásban Dodim. Dodi 14 éves lány kutya volt akkor, akit kamaszként nem akartam ivartalaníttatni, mert akkor még én is kegyetlenségnek tartottam. Túlélte, de sosem épült föl teljesen az életmentő műtétből. A méhgyulladás tipikusan azokat a lány kutyákat veszélyezteti, akik nem szültek, de nem lettek ivartalanítva. Azóta minden velem élő állatot elviszek műtétre és még soha egyikük sem hízott el, vagy nem változott meg semmilyen módon a műtét után.  

Tény, hogy olyasmit teszünk az állatokkal, amit nem kívánnánk magunknak. De amíg a szaporítók halomra elletik a fajtatiszta kutyákat és az emberek azokat veszik örökbefogadás helyett, addig nem lehet az állatvédőkre mutogatni, akik úgy próbálják megoldani a helyzetet, ahogy tudják. Jelenlegi tudásunk alapján két dolgot tehetünk: ivartalanítunk minden lány és fiú kutyát és cicát, s ezzel egy időben felvilágosítjuk az embereket, hogy az örökbefogadás jobb, mint a vásárlás.

Aki jobb megoldást tud, ne hallgassa el!

Része lenni

Egy nap mind felnövünk és megemésztjük, hogy a világot nem mi fogjuk megváltani egy személyben. Egyikünk sem Jézus vagy Harry Potter. De ez nem is olyan elkeserítő. Nem magányos hősök vagyunk, hanem egy hatalmas csapat tagjai. Vegánok vagyunk és aktivisták, ahogy sok millióan szerte a világon! Nem hiszed, hogy a világon mindenütt ott vagyunk? Pillants csak ide!!!

Akármilyen kevésnek is tűnik, amit csinálunk, mindannyian egy ici-picit hozzáteszünk. A bolygó mai népességét figyelembe véve kis hangyák vagyunk. De nem a hangya-e épp az az állat, aki a testsúlya többszörösét képes hosszútávon cipelni? Nem rossz metafora a hangya! Picik vagyunk, de annál erősebbek!

Jó érzés részt venni egy világméretű mozgalomban, ami egy együttérző, erőszakmentes, tisztább, egészségesebb világ fele vezet.

   Útban a pécsi vega napra az autópályán minden második pihenőnél megálltunk, hogy a 3 Kutyákok mozoghassanak, pisilhessenek.  Így esett a nagy eset, hogy a mellettem álló autóból kiszállt egy fiatal srác, s az autóm vegán matricájára sandítva azt kérdezte: „te vegán vagy?” „Igen. Miért?” „Csak mert én is.” 

   Mekkora az esélye, hogy az ember az autópálya parkolójában egy másik vegán mellé parkol? Jelentem büszkén: egyre nagyobb!!!

Kamilla

   Kamilla két hete halt meg. Képtelenségnek tartom, hogy egy másik csibe őt pótolni tudná, mert ő is egy egyedi személyiség volt, ahogyan mindannyian. Hiányzik és fáj. Eltemettem már  nem egy idős állatot és rokont, de ez volt eddig a legnagyobb tragédia, mert most életemben először vesztettem el olyan valakit, aki még gyermek volt. Egyszer talán majd meg tudok bocsátani magamnak azért, hogy nem vigyáztam rá. De addig is szeretném elmondani mindazt, ami ő volt, amit ő adott.

   Állatvédők találták őt pár hetes korában vidéken, talán egy csirkeszállító autóról eshetett le, vagy kiszökött valahonnan. Facebookon hirdették, hogy szeretnének neki örökbefogadó családot, erre jelentkeztem augusztus elején, így került hozzánk ez a csöpp kis csibelány, akivel ez volt az első közös fotónk:

   Erősen sántított ugyan az egyik lábára, de amikor letettem a kertünkben, olyan bátran indult el, egészen elbűvölt a talpraesettsége és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy egyszer majd, ha a vegán életmód már igazán elterjedt lesz, akkor szeretnék háztáji állatok visszavadításával foglalkozni. Madarakat és emlősöket egyaránt visszaadni a természetnek, segíteni, támogatni őket, amíg kell, aztán elköszönni, ahogyan az Elsa nevű oroszlánról szóló filmben láttam. 

Az első délutánt együtt töltöttük a kertben, ismerkedett a kutyáimmal és velem. A nagykutyám, Matyi első perctől védte és nagyon gyengéd volt vele. Unka, a középső, picit durván böködte az orrával, erre Matyi rámordult. Megható volt és reménykeltő. De ott volt Tálti, a legkisebb kutyám, aki első pillanattól el akarta kapni. A két cica közül az én idős cicám egy pillantásra sem méltatta. Az ideiglenesen befogadott gazdikereső cicám először prédaként méregette, de egyetlen egyszer kellett rászólni első nap és soha többet nem nézte úgy - magam se hinném el, ha nem láttam volna. Döbbenetesen okos cica. Tálti is megértette, hogy nem akarom, hogy bántsa a kis fura szerzetet. Amíg ott voltam velük egy térben, maximálisan ehhez tartotta magát.

Íme a videó arról a pillanatról, amikor Matyi megvédi Kamillát. 

   

   

   Kamilla már a második naptól követni kezdett engem. Bárhová mentem a lakásban csipogva bukdácsolt utánam. Olyannyira, hogy nem is akart kint lenni a kertben, ha én bent voltam. A sántítása az első hét végére elmúlt, nagyon ügyesen ugrált fel a lépcsőn. Akárhányszor kitettem a kertbe, hogy legyen levegőn és csipegessen a fűben, mindig visszatotyogott, megmászta az ajtóhoz vezető 6-7 lépcsőfokot és csendben várta a lábtörlőn ülve, hogy beengedjem. Így kénytelen voltam én is kiülni vele, ha azt akartam, hogy csipegessen kicsit a fűben. De többnyire inkább beült az ölembe.

   Sokan kérdezték, szobatiszta-e. Hát, nem, azt éppen nem mondanám. Ott pottyantott ahol épp volt, de azért olyan nagy problémát ez nem jelentett, vagy feltakarítottam én egy kis darab wc papírral, vagy ha nem voltam elég gyors, akkor feltakarította Unka kutyám. Se bűz, se kosz nem származott abból, hogy Kamilla velünk lakott. Ha a falusi baromfiudvarban büdöset érez az ember, gondoljon csak bele, milyen lenne egy szoba olyan már akár 24 óra után is, ahova bezárnak 10 embert és nem engedik ki őket...

   

   Döbbenetesen kis mennyiségeket evett, de annál nagyobb lelkesedéssel. Szerette a dinnyét, a barackot, a paradicsomot, a kukorica darát, búza szemeket, főtt rizst, kicsipegette az uborka karikák belsejét, de legeslegjobban a fejes saláta levelekért volt megőrülve. Az étkezések meglehetősen viccessé váltak attól kezdve, hogy megtanulta, mit rejtenek a tálak, amikből enni szoktam. Ha meglátta, hogy tállal a kezemben leülök a kanapéra, már futott is és ügyesen felröppent a térdemre, onnan pedig a vállamra, mert praktikusnak tartotta, hogy felülről közelítse meg az ételt. Mindent meg akart kóstolni és mindent ugyanabból a tálból, amiből én ettem. Ha kivettem és elé tettem, az nem felelt meg. Csak az kellett, ami a tálban van. Idővel kénytelen voltam visszaköltöztetni a vacsorámat az étkező asztalra, erre két  napon belül megtanult felröppenni a székre és onnan az asztalra. A vége az lett, hogy ha szerettem volna nyugodtan enni, akkor a vacsoráim idejére be kellett tennem őt a dobozkájába - természetesen kajával ellátva.

   Kamilla elbűvölt mindenkit, akivel találkozott. Bevittem a munkahelyemre és bizony nehéz volt rávenni a tanítványaimat, hogy rám figyeljenek, amikor egy kis csöppség mászkál körülöttük csipogva. Kamilla nem csak egy új családtag volt, hanem egy nagy álmom megvalósulásának következő lépcsőfoka is. Szerettem volna megmutatni az embereknek, hogy a haszonállatként tartott állatok éppen olyan szeretetreméltóak, mint a társállatként tartott állatok. Csináltam neki facebook oldalt, ahol alig több mint egy hét leforgása alatt kapott 400 like-ot és ezek több mint fele nem ismerősöm volt. Emellett szerettem volna magammal vinni rendezvényekre, vagy iskolákba, vagy bárhova. Terveztem, hogy veszek neki olyan válltáskát, amiben a nők az ölebeket hordják, hogy amíg pici, abban jöhessen velünk. Kamilla előtt nagy jövő állt. Az élete még épp csak elkezdődött, amikor véget ért és vele együtt ez a nagyra törő álom is. 

   Egész nap követett és nagyjából egész nap csipogott, még evés közben is, félálomban is, örömében is és ijedtében is. Kamilla helyett csak Csipcsipnek hívtuk itthon. 

   Gyakran nem tudott lépést tartani velem, ilyenkor megsajnáltam és a vállamra tettem, hogy együtt mozoghassunk. Fel-alá mászkáltunk, intéztük a háztartási teendőket, ő egyensúlyozott a vállamon, csapkodott a szárnyával, ami nekem nagyon tetszett. Csodás szárnyai voltak, szép nagyra kitárta őket és egész ügyesen röpködött velük asztalra fel és asztalról le.  Mindig is lenyűgöztek a madarak és hihetetlen csodásnak és megtisztelőnek éreztem, hogy egy közülük velem él. Kicsit olyan ez, mint a macskákkal. 

   Az éjszakákat a kanapé karfáján töltötte. Alátettem egy neki rendszeresített konyharuhát, ha kakilnia kellene és pici nyomást gyakorolva a popsijára leültettem és otthagytam. Ez amolyan esti szertartás volt. Ő csipogott még egy darabig, aztán szépen elaludt és reggelig csendben volt, rendszerint pont úgy találtam, mint ahogy otthagytam. Néha, ha Matyi kint aludt, mellé telepedett, vagy éppen rá.

Matyival nagyon jól megvoltak. Kamilla rendszeresen rátelepedett a hátára és ott aludt. Amikor épp nem mászkált csipogva a lakásban, akkor csipogva ült az ölemben, a papucsomon, vagy Matyin. Nagyon igényelte a testi közelséget, a védelmet, a meleget. Olyan kis védtelen volt minden talpraesettségével együtt. Nagyon fájt a szívem érte, amikor el kellett mennem dolgozni és ott kellett hagyni egész napra egyedül. Rendszerint még a kutyákat is viszem magammal a melóba, így tényleg teljesen egyedül maradt, mert a macskák nem akartak vele barátkozni. Ezért találtam ki, hogy beviszem őt is magammal... azt hiszem, ez volt az óriási hiba. Mert míg otthon elsősorban "tyúkanyó" szerepben vagyok minden állatom számára, addig a munkahelyemen a magammal vitt állatok másodlagosak, nem figyelek rájuk oda annyira. Otthon soha nem fordult volna elő, hogy magára hagyom Kamillát Tálti kutyával, akiről tudtam, hogy nem biztonságos társaság neki, még ha a jelenlétemben vissza is fogja magát. De a munkahelyemen elkapott a pörgés és sietve szaladtam ki a sarki fénymásolóba, Kamilla a székem alsó lécén ült és aludt. Ez az utolsó képem róla. Visszanéztem és láttam, hogy békésen alszik, Tálti pedig a másik szobában szuszog szintén békésen. Megfordultam és otthagytam őket.

   ...hogy mi járhatott a fejemben, amikor ezt a elképesztő ostobaságot és megbocsáthatatlan baklövést elkövettem? Arra gondoltam, hogy én mindig túl aggódom a dolgokat, főleg, ha az állatokról van szó. Arra, hogy jobban meg kell bíznom bennük, hogy nem lesz semmi baj, és hogy alszanak...

   Amikor visszamentem, mint egy balesetkor, a képsor lelassult, akadozott... tollak lógtak ki Tálti szájából, közelebb érve láttam, egy csirke szárnyának vége. 
   Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam dermedten, ahogy eszi az utolsó darabokat. Nem, nem jutott eszembe leszidni. Mikor magamhoz tértem, keresni kezdtem, újra és újra csipogást véltem hallani, vadul hinni kezdtem benne, hogy csak egy szárnyát tépte le, de a madárkám még itt van valahol, súlyosan sérülten, de életben...

   

   Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik egy temetés. Hogy ilyen az, amikor semmi, de semmi nem marad belőle. Émelyegve meredtem a kutyára, aki 7 éve velem él és a szemem fénye. 

az egyik utolsó róla készült kép

   Amikor leültem, Matyi, a nagy kutyám, két lábra állt és mellső lábaival végtelen szomorúsággal átölelt. Eszembe jutott, ahogy megvédte Kamillát az első délutánon és megértettem, mit akar mondani.

  Nagyon-nagyon haragudnék, ha bárki ezek után azt mondaná, hogy kutyákkal nem lehet csirkét tartani. Vannak kutyák, akik értik, mi a fajok közti szeretet és vannak, akik nem. Összesen négy ragadozóval élt együtt Kamilla és a négyből mindössze egy volt, aki nem tudott rá testvérként tekinteni. 

   Az ő élete véget ért és semmi de semmi értelmet nem találok a halálában. Élnie kellett volna és tanítania az embereket. Az volt a dolgom, hogy a tyúkanyója legyek, vigyázzak rá ebben a hatalmas, veszélyekkel teli világban, de nem sikerült. Nem tudom, mit tanított ez így bárkinek is. Rám úgy hatott, hogy ezek után egészen más borzadással nézek a hentespultra. A családtagom testrészeit látom megnyúzva. Tányérokon, kutyaeledelekben...  

   Minden halál éppen ugyanolyan tragikus, akár egy kis madarat ér el, akár egy embert. Ha mást nem, talán ezt meg lehet érteni ebből a cikkből. Persze örökbefogadhatok még egyszer talán majd egy másik madarat, de az nem ő lesz. Ő már soha többé nem lesz. Ahogy az a sok-sok milliárd pici személy sem, akiket a hús-, és tojásipar halomra gyilkol naponta a világban. 

Miért? 

Olvasd el a Mi a gond a tojással cikket!

Humánus vágóhidak?

    Ma már komoly uniós szabályok vonatkoznak erre a területre is - ezen a féltekén legalábbis. Alapkövetelmény, hogy az emlősállat kábítva legyen a leölés előtt. Vagyis ne legyen 100%-osan tudatánál, mikor megölik. A valóságban pedig az uniós szabályok ellenére az állatok nemhogy a leölésük pillanatában eszméletüknél vannak, de nagyon sok esetben még akkor is, amikor a bőrüket lehúzzák a testükről. Mert a vágóhíd nem sarki kávézó. A vágóhidak olyan helyek, ahol a munkásoknak futószalagok diktálják a tempót. Nincs idő a tisztes munkára, nincs idő az alaposságra. Odanyomják a kábítót az állathoz, aztán vagy „belövi”, vagy nem, a munka nem áll le. S ez nem csak a kábítóval van így, de magával a mészáros munkával is. Nem olyan könnyű ám több száz fellógatott állatot megölni egy nap. Mert az állatok kapálódznak, ellenkeznek, sokan vannak, egyre csak jönnek egymás után. Nem gonoszságból kerülnek élve a nyúzókhoz, csak egyszerű hibaszázalékként.

  
  A humánus vágóhidakról szóló intézkedések azért születtek, hogy megnyugtassák az embereket, elaltassák ébredező tiltakozásukat a szükségtelen gyilkolás ellen. A humánus vágóhíd, még ha a szabályozásnak megfelelően működne is, ugyanolyan fából vaskarika, mint a humánus nemi erőszak, a humánus rabszolgatartás, a humánus gyilkosság.

Tegyük fel, hogy betartják a szabályt és valóban az állat elkábul, mielőtt megölnék. Humánussá lesz-e így a vágás?
   Nos, ha belegondolsz, ugyanez az elv érvényesül a kisállat gyógyászatban is, amikor az orvosok eutanáziát gyakorolnak. Amikor egy társállat gyógyíthatatlan beteg, vagy életminősége oly szintre süllyedt, hogy a gazdik az altatás mellett döntenek, akkor az orvos először egy erős bódító injekciót ad be, majd utána várnak egy kicsit és jön az a bizonyos tűszúrás, ami a szív megállását okozza. Ez egy emberségesnek elismert eljárás. Sok ember örülne, ha ilyen halála lehetne, szerettei karjában! – gondoljuk mi . Magam is átéltem ilyet a kutyával, aki 17 évet élt velem. Minden volt, csak szép nem. Egyáltalán nem volt olyan halál, amit bárki kívánna magának.  Rettegett. Nem a halálos injekció, de a kábító injekció előtt. Az utolsó élménye az volt, hogy lefogom és az orvos beadja a szurit. Az utolsó mozdulat, amit láttam tőle az volt, amikor felemelte a fejét és ellenkezni próbált. 17 év és egy hónapunk volt együtt. Iszonyú volt így bevégezni. Iszonyú volt, de már nem tudott lábra állni, már enni sem tudott, szenvedett. Nem volt más választásunk. Ez itt a kulcs momentum. Lehet bármilyen humánus vagy kegyetlen is egy haldokló eutanáziája, az ember csak akkor hozza meg ezt a döntést, amikor úgy érzi, nincs más választása. A vágóhídon minden esetben olyan állatokkal tesznek így, akik nem haldokolnak.

  Lehet egy tettet kegyetlenül és kegyesen véghez vinni. De a lényegi kérdés az, hogy volt-e választásunk. Dönthettünk volna úgy, hogy nem ölünk? Vegánként azt mondom: igen.

Kegyesen és kegyetlenül ölni: nem nagy különbség. A kérdés az, jogunk van-e ölni.