Kamilla

   Kamilla két hete halt meg. Képtelenségnek tartom, hogy egy másik csibe őt pótolni tudná, mert ő is egy egyedi személyiség volt, ahogyan mindannyian. Hiányzik és fáj. Eltemettem már  nem egy idős állatot és rokont, de ez volt eddig a legnagyobb tragédia, mert most életemben először vesztettem el olyan valakit, aki még gyermek volt. Egyszer talán majd meg tudok bocsátani magamnak azért, hogy nem vigyáztam rá. De addig is szeretném elmondani mindazt, ami ő volt, amit ő adott.

   Állatvédők találták őt pár hetes korában vidéken, talán egy csirkeszállító autóról eshetett le, vagy kiszökött valahonnan. Facebookon hirdették, hogy szeretnének neki örökbefogadó családot, erre jelentkeztem augusztus elején, így került hozzánk ez a csöpp kis csibelány, akivel ez volt az első közös fotónk:

   Erősen sántított ugyan az egyik lábára, de amikor letettem a kertünkben, olyan bátran indult el, egészen elbűvölt a talpraesettsége és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy egyszer majd, ha a vegán életmód már igazán elterjedt lesz, akkor szeretnék háztáji állatok visszavadításával foglalkozni. Madarakat és emlősöket egyaránt visszaadni a természetnek, segíteni, támogatni őket, amíg kell, aztán elköszönni, ahogyan az Elsa nevű oroszlánról szóló filmben láttam. 

Az első délutánt együtt töltöttük a kertben, ismerkedett a kutyáimmal és velem. A nagykutyám, Matyi első perctől védte és nagyon gyengéd volt vele. Unka, a középső, picit durván böködte az orrával, erre Matyi rámordult. Megható volt és reménykeltő. De ott volt Tálti, a legkisebb kutyám, aki első pillanattól el akarta kapni. A két cica közül az én idős cicám egy pillantásra sem méltatta. Az ideiglenesen befogadott gazdikereső cicám először prédaként méregette, de egyetlen egyszer kellett rászólni első nap és soha többet nem nézte úgy - magam se hinném el, ha nem láttam volna. Döbbenetesen okos cica. Tálti is megértette, hogy nem akarom, hogy bántsa a kis fura szerzetet. Amíg ott voltam velük egy térben, maximálisan ehhez tartotta magát.

Íme a videó arról a pillanatról, amikor Matyi megvédi Kamillát. 

   

   

   Kamilla már a második naptól követni kezdett engem. Bárhová mentem a lakásban csipogva bukdácsolt utánam. Olyannyira, hogy nem is akart kint lenni a kertben, ha én bent voltam. A sántítása az első hét végére elmúlt, nagyon ügyesen ugrált fel a lépcsőn. Akárhányszor kitettem a kertbe, hogy legyen levegőn és csipegessen a fűben, mindig visszatotyogott, megmászta az ajtóhoz vezető 6-7 lépcsőfokot és csendben várta a lábtörlőn ülve, hogy beengedjem. Így kénytelen voltam én is kiülni vele, ha azt akartam, hogy csipegessen kicsit a fűben. De többnyire inkább beült az ölembe.

   Sokan kérdezték, szobatiszta-e. Hát, nem, azt éppen nem mondanám. Ott pottyantott ahol épp volt, de azért olyan nagy problémát ez nem jelentett, vagy feltakarítottam én egy kis darab wc papírral, vagy ha nem voltam elég gyors, akkor feltakarította Unka kutyám. Se bűz, se kosz nem származott abból, hogy Kamilla velünk lakott. Ha a falusi baromfiudvarban büdöset érez az ember, gondoljon csak bele, milyen lenne egy szoba olyan már akár 24 óra után is, ahova bezárnak 10 embert és nem engedik ki őket...

   

   Döbbenetesen kis mennyiségeket evett, de annál nagyobb lelkesedéssel. Szerette a dinnyét, a barackot, a paradicsomot, a kukorica darát, búza szemeket, főtt rizst, kicsipegette az uborka karikák belsejét, de legeslegjobban a fejes saláta levelekért volt megőrülve. Az étkezések meglehetősen viccessé váltak attól kezdve, hogy megtanulta, mit rejtenek a tálak, amikből enni szoktam. Ha meglátta, hogy tállal a kezemben leülök a kanapéra, már futott is és ügyesen felröppent a térdemre, onnan pedig a vállamra, mert praktikusnak tartotta, hogy felülről közelítse meg az ételt. Mindent meg akart kóstolni és mindent ugyanabból a tálból, amiből én ettem. Ha kivettem és elé tettem, az nem felelt meg. Csak az kellett, ami a tálban van. Idővel kénytelen voltam visszaköltöztetni a vacsorámat az étkező asztalra, erre két  napon belül megtanult felröppenni a székre és onnan az asztalra. A vége az lett, hogy ha szerettem volna nyugodtan enni, akkor a vacsoráim idejére be kellett tennem őt a dobozkájába - természetesen kajával ellátva.

   Kamilla elbűvölt mindenkit, akivel találkozott. Bevittem a munkahelyemre és bizony nehéz volt rávenni a tanítványaimat, hogy rám figyeljenek, amikor egy kis csöppség mászkál körülöttük csipogva. Kamilla nem csak egy új családtag volt, hanem egy nagy álmom megvalósulásának következő lépcsőfoka is. Szerettem volna megmutatni az embereknek, hogy a haszonállatként tartott állatok éppen olyan szeretetreméltóak, mint a társállatként tartott állatok. Csináltam neki facebook oldalt, ahol alig több mint egy hét leforgása alatt kapott 400 like-ot és ezek több mint fele nem ismerősöm volt. Emellett szerettem volna magammal vinni rendezvényekre, vagy iskolákba, vagy bárhova. Terveztem, hogy veszek neki olyan válltáskát, amiben a nők az ölebeket hordják, hogy amíg pici, abban jöhessen velünk. Kamilla előtt nagy jövő állt. Az élete még épp csak elkezdődött, amikor véget ért és vele együtt ez a nagyra törő álom is. 

   Egész nap követett és nagyjából egész nap csipogott, még evés közben is, félálomban is, örömében is és ijedtében is. Kamilla helyett csak Csipcsipnek hívtuk itthon. 

   Gyakran nem tudott lépést tartani velem, ilyenkor megsajnáltam és a vállamra tettem, hogy együtt mozoghassunk. Fel-alá mászkáltunk, intéztük a háztartási teendőket, ő egyensúlyozott a vállamon, csapkodott a szárnyával, ami nekem nagyon tetszett. Csodás szárnyai voltak, szép nagyra kitárta őket és egész ügyesen röpködött velük asztalra fel és asztalról le.  Mindig is lenyűgöztek a madarak és hihetetlen csodásnak és megtisztelőnek éreztem, hogy egy közülük velem él. Kicsit olyan ez, mint a macskákkal. 

   Az éjszakákat a kanapé karfáján töltötte. Alátettem egy neki rendszeresített konyharuhát, ha kakilnia kellene és pici nyomást gyakorolva a popsijára leültettem és otthagytam. Ez amolyan esti szertartás volt. Ő csipogott még egy darabig, aztán szépen elaludt és reggelig csendben volt, rendszerint pont úgy találtam, mint ahogy otthagytam. Néha, ha Matyi kint aludt, mellé telepedett, vagy éppen rá.

Matyival nagyon jól megvoltak. Kamilla rendszeresen rátelepedett a hátára és ott aludt. Amikor épp nem mászkált csipogva a lakásban, akkor csipogva ült az ölemben, a papucsomon, vagy Matyin. Nagyon igényelte a testi közelséget, a védelmet, a meleget. Olyan kis védtelen volt minden talpraesettségével együtt. Nagyon fájt a szívem érte, amikor el kellett mennem dolgozni és ott kellett hagyni egész napra egyedül. Rendszerint még a kutyákat is viszem magammal a melóba, így tényleg teljesen egyedül maradt, mert a macskák nem akartak vele barátkozni. Ezért találtam ki, hogy beviszem őt is magammal... azt hiszem, ez volt az óriási hiba. Mert míg otthon elsősorban "tyúkanyó" szerepben vagyok minden állatom számára, addig a munkahelyemen a magammal vitt állatok másodlagosak, nem figyelek rájuk oda annyira. Otthon soha nem fordult volna elő, hogy magára hagyom Kamillát Tálti kutyával, akiről tudtam, hogy nem biztonságos társaság neki, még ha a jelenlétemben vissza is fogja magát. De a munkahelyemen elkapott a pörgés és sietve szaladtam ki a sarki fénymásolóba, Kamilla a székem alsó lécén ült és aludt. Ez az utolsó képem róla. Visszanéztem és láttam, hogy békésen alszik, Tálti pedig a másik szobában szuszog szintén békésen. Megfordultam és otthagytam őket.

   ...hogy mi járhatott a fejemben, amikor ezt a elképesztő ostobaságot és megbocsáthatatlan baklövést elkövettem? Arra gondoltam, hogy én mindig túl aggódom a dolgokat, főleg, ha az állatokról van szó. Arra, hogy jobban meg kell bíznom bennük, hogy nem lesz semmi baj, és hogy alszanak...

   Amikor visszamentem, mint egy balesetkor, a képsor lelassult, akadozott... tollak lógtak ki Tálti szájából, közelebb érve láttam, egy csirke szárnyának vége. 
   Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam dermedten, ahogy eszi az utolsó darabokat. Nem, nem jutott eszembe leszidni. Mikor magamhoz tértem, keresni kezdtem, újra és újra csipogást véltem hallani, vadul hinni kezdtem benne, hogy csak egy szárnyát tépte le, de a madárkám még itt van valahol, súlyosan sérülten, de életben...

   

   Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik egy temetés. Hogy ilyen az, amikor semmi, de semmi nem marad belőle. Émelyegve meredtem a kutyára, aki 7 éve velem él és a szemem fénye. 

az egyik utolsó róla készült kép

   Amikor leültem, Matyi, a nagy kutyám, két lábra állt és mellső lábaival végtelen szomorúsággal átölelt. Eszembe jutott, ahogy megvédte Kamillát az első délutánon és megértettem, mit akar mondani.

  Nagyon-nagyon haragudnék, ha bárki ezek után azt mondaná, hogy kutyákkal nem lehet csirkét tartani. Vannak kutyák, akik értik, mi a fajok közti szeretet és vannak, akik nem. Összesen négy ragadozóval élt együtt Kamilla és a négyből mindössze egy volt, aki nem tudott rá testvérként tekinteni. 

   Az ő élete véget ért és semmi de semmi értelmet nem találok a halálában. Élnie kellett volna és tanítania az embereket. Az volt a dolgom, hogy a tyúkanyója legyek, vigyázzak rá ebben a hatalmas, veszélyekkel teli világban, de nem sikerült. Nem tudom, mit tanított ez így bárkinek is. Rám úgy hatott, hogy ezek után egészen más borzadással nézek a hentespultra. A családtagom testrészeit látom megnyúzva. Tányérokon, kutyaeledelekben...  

   Minden halál éppen ugyanolyan tragikus, akár egy kis madarat ér el, akár egy embert. Ha mást nem, talán ezt meg lehet érteni ebből a cikkből. Persze örökbefogadhatok még egyszer talán majd egy másik madarat, de az nem ő lesz. Ő már soha többé nem lesz. Ahogy az a sok-sok milliárd pici személy sem, akiket a hús-, és tojásipar halomra gyilkol naponta a világban. 

Miért? 

Olvasd el a Mi a gond a tojással cikket!

Humánus vágóhidak?

    Ma már komoly uniós szabályok vonatkoznak erre a területre is - ezen a féltekén legalábbis. Alapkövetelmény, hogy az emlősállat kábítva legyen a leölés előtt. Vagyis ne legyen 100%-osan tudatánál, mikor megölik. A valóságban pedig az uniós szabályok ellenére az állatok nemhogy a leölésük pillanatában eszméletüknél vannak, de nagyon sok esetben még akkor is, amikor a bőrüket lehúzzák a testükről. Mert a vágóhíd nem sarki kávézó. A vágóhidak olyan helyek, ahol a munkásoknak futószalagok diktálják a tempót. Nincs idő a tisztes munkára, nincs idő az alaposságra. Odanyomják a kábítót az állathoz, aztán vagy „belövi”, vagy nem, a munka nem áll le. S ez nem csak a kábítóval van így, de magával a mészáros munkával is. Nem olyan könnyű ám több száz fellógatott állatot megölni egy nap. Mert az állatok kapálódznak, ellenkeznek, sokan vannak, egyre csak jönnek egymás után. Nem gonoszságból kerülnek élve a nyúzókhoz, csak egyszerű hibaszázalékként.

  
  A humánus vágóhidakról szóló intézkedések azért születtek, hogy megnyugtassák az embereket, elaltassák ébredező tiltakozásukat a szükségtelen gyilkolás ellen. A humánus vágóhíd, még ha a szabályozásnak megfelelően működne is, ugyanolyan fából vaskarika, mint a humánus nemi erőszak, a humánus rabszolgatartás, a humánus gyilkosság.

Tegyük fel, hogy betartják a szabályt és valóban az állat elkábul, mielőtt megölnék. Humánussá lesz-e így a vágás?
   Nos, ha belegondolsz, ugyanez az elv érvényesül a kisállat gyógyászatban is, amikor az orvosok eutanáziát gyakorolnak. Amikor egy társállat gyógyíthatatlan beteg, vagy életminősége oly szintre süllyedt, hogy a gazdik az altatás mellett döntenek, akkor az orvos először egy erős bódító injekciót ad be, majd utána várnak egy kicsit és jön az a bizonyos tűszúrás, ami a szív megállását okozza. Ez egy emberségesnek elismert eljárás. Sok ember örülne, ha ilyen halála lehetne, szerettei karjában! – gondoljuk mi . Magam is átéltem ilyet a kutyával, aki 17 évet élt velem. Minden volt, csak szép nem. Egyáltalán nem volt olyan halál, amit bárki kívánna magának.  Rettegett. Nem a halálos injekció, de a kábító injekció előtt. Az utolsó élménye az volt, hogy lefogom és az orvos beadja a szurit. Az utolsó mozdulat, amit láttam tőle az volt, amikor felemelte a fejét és ellenkezni próbált. 17 év és egy hónapunk volt együtt. Iszonyú volt így bevégezni. Iszonyú volt, de már nem tudott lábra állni, már enni sem tudott, szenvedett. Nem volt más választásunk. Ez itt a kulcs momentum. Lehet bármilyen humánus vagy kegyetlen is egy haldokló eutanáziája, az ember csak akkor hozza meg ezt a döntést, amikor úgy érzi, nincs más választása. A vágóhídon minden esetben olyan állatokkal tesznek így, akik nem haldokolnak.

  Lehet egy tettet kegyetlenül és kegyesen véghez vinni. De a lényegi kérdés az, hogy volt-e választásunk. Dönthettünk volna úgy, hogy nem ölünk? Vegánként azt mondom: igen.

Kegyesen és kegyetlenül ölni: nem nagy különbség. A kérdés az, jogunk van-e ölni.

Marcy

    “Amikor Marcy megérkezett hozzánk, a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre, elveszített már mindent, amit lehetett. Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra szült és végignézte, ahogy a gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik megölni). Mire megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első ott töltött évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a fogva tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s nem erőltettük rá a közelségünket

    Marcy többnyire magányos és szomorú volt. Sokszor barangolt egyedül a mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp azokban az időkben történt ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák születtek, akiket elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott anyák hangját és szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki tudja, mikre gondolva állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a többi állatot kihajtva a mezőre, haza tudtuk hozni

   Talán sosem fogjuk megérteni, miért kezdett lassan mégis közelebb engedni minket magához. Minden nap egy ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg már nem volt köztünk egyetlen centi sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz érintette. Semmi megfoghatót nem nyert a közelségünkből. Kapott bőven élelmet, kényelmes fekhelyet, szabadságot, társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a közelünkbe kellett volna jönnie. Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik bennünk, annak ellenére, hogy az emberek elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat tettek vele egész életében?

    Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy idővel nem csak elfogadott, de keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl hosszú ideig volt benn a házban, a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává vált, hogy naponta többször ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még éjszakánként is őrséget állt a verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy akár másnap reggel, addig ott várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába, amikor Chris hazaérkezett, és Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten épségben vagyunk. Mindig csak várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy odafigyelést kért volna. Csak lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta el őrhelyéről, még a vihar, a hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan volt, mint egy anya, aki a gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Chris és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk. Féltett minket. Soha nem múló félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi életében mindenkit, akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját elveszítette. Eltökélt volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja. Őrizte hát a verandát minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.

   Ez egy egyszerű dolog. Többségünk érti, mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy képes megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk hasonló embereket.”     

    A szöveg nem szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol szöveg itt olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf

Nem vagy egyedül!

"Egy kicsi királyságban van egy kút, mindenki onnan viszi haza az ivóvizet minden nap. Ám egyik éjjel egy gonosz varázsló mérget önt a kútba. Nem halálos mérget, csak olyat, amitől megbolondulnak az emberek. Viszont mivel a kis királyság minden lakója nagyjából egy időben viszi haza a vizet reggel, nem tűnik fel senkinek, hogy megbolondultak. Mindenki egyformán bolond. Halandzsa nyelvet beszélnek, irracionálisan viselkednek. Azonban egy valaki nem volt épp otthon, amikor mindez történt, s mikor hosszú útjáról hazaér, döbbenten veszi észre, hogy mindenki megbolondult. S ami még sokkal rosszabb: mindenki azt hiszi, hogy ő a bolond. Hiszen másképp beszél, másképp viselkedik, mint a többiek. Vagyis másképp, mint ami normális. Mert mit is jelent az, hogy normális? Azt, amit a többség annak tart. Ha halandzsa nyelven beszél a többség és irracionálisan viselkedik, akkor az a normális. Itt áll tehát ez a szegény szerencsétlen utazó az otthonában, a családja és a barátai között, látja, hogy azok bolondok, s közben őt nézi mindenki bolondnak.

2013 máj vegán piknik

   Valami ilyesmire számíthat mindenki, aki vegán életmódra adja a fejét. A bátorságot, hogy mertél szembenézni a valósággal és szembe menni a megszokással, nem jutalmazza elismeréssel a társadalom. Mégis van két nagy előnyünk a mesebeli utazóval szemben. Az egyik, hogy ebből az őrültségből fel lehet gyógyulni. Te magad vagy rá a legközelebbi példa. Ha nekem sikerült és neked is sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne? A másik nagy előnyünk pedig, hogy nem vagyunk egyedül! Az interneten ma már szerencsére könnyen találsz vegán közösségeket. Ha beszélsz angolul, könnyebb dolgod van, de ha nem, ma már magyarul is van több vegán csoport például facebookon is. Budapesten pedig már több, mint egy éve rendszeresen rendezünk vegán filmklubokat és piknikeket, amiken találkozunk, segítjük, meghallgatjuk, támogatjuk egymást.

   Vegánnak lenni nem nagy vicc. De a világ szemében még többnyire: csak egy vicc. Úgyhogy jó néha, ha összejössz olyanokkal, akik közül nem lógsz ki, és akik átélik ugyanazt, amit Te. Könnyebb úgy úszni az árral szembe, ha mások is vannak melletted. 

2014 aug. vegán piknik

   Talán igazam van, talán nem, de azt hiszem, sokan már régen vegánok lennének, ha ez nem számítana különcségnek, ha nem indítana el gúnyos kérdéseket, ha nem igényelne az egész árral szembe úszás egy jó adag elszántságot és magabiztosságot. Nem mindenki szeret különc lenni. Nem mindenki tud vitatkozni a hangosabb emberekkel. Ezért is jó, hogy segítünk egymásnak!  Néha nem csak kötözködő és okoskodó embertársainkkal kell szembenéznünk, hanem kifejezetten agresszív, lenéző verbális támadásokkal.  Gondolod, hogy a növények nem éreznek? Gondolod, hogy a saláta földön egy bogár sem halt meg? Gondolod, hogy az úton egy hangyát se taposol el? Támadnak, mert védekeznek. Vitába szállni talán érdemes, talán nem, a magam részéről inkább kerülöm. Ha úgy érezzük, mondanunk kell valamit, nyugodtan emlékeztessük őket arra, hogy vegánként nem azt állítjuk, hogy minden szenvedéstől függetleníteni tudjuk magunkat. Nem is ringatjuk magunkat ilyen illúziókban. Pusztán van egy nagyon komoly elvünk, a nem ártás, amit annyira valósítunk meg, amennyire csak képesek vagyunk rá. Erőnk és lehetőségeink határáig igyekszünk a lehető legkevesebb szenvedést és pusztulást okozni.

2014. jan. vegán ételkóstoló buli

   Egyszóval sokan nem értenek minket, és néhányan kötözködnek is. Erről hosszan lehetne panaszkodni, ahogy néha szoktunk is, mert jó érzés, hogy van, akinek elmondhatod és megért. De igazából nagyon jó helyzetben vagyunk. Sokkal jobb helyzetben, mint elődeink. Manapság például senkit nem szokás máglyára küldeni azért, mert kimondja az igazságot. Giordano Bruno, aki váltig állította, hogy a Föld márpedig a Nap körül kering, bizony máglyán végezte. Ő is olyan, mint az utazó, aki nem ivott a vízből: rájött, hogy amit mindenki más mond, az hülyeség. Nem tartotta magában és az életével fizetett érte. Ma milliárdok fizetnek az életükkel az emberek hülyeségéért. Több mint 54 milliárdan évente. Állatok. De nem mi. Minket nem ölnek vagy vernek meg, ha kimondjuk az igazságot, legfeljebb egy kicsit kinevetnek, megaláznak, lehülyéznek, de valójában ez semmi. Minden igazság elismerése előtt nevetség tárgya és mi ez a kis kellemetlenség ahhoz képest, ami ellen küzdünk?" (Állatvédők Könyve, 7. fejezet)

 

..és ha mindez nem elég, akkor egyszerűen csak: NEVESD KI ŐKET!

Szórólap letölthető

Letölthető a Vegán Állatvédelem szórólap: ITT

A szórólapot Vitéz Petra szerkesztette. Köszönjük!

Hogyan válunk vegánná?

   Pszichológiai szempontból nagyon izgalmas kérdés, hogyan válik az egyén képessé arra, hogy egy világméretű trendnek ellene menjen. Egy Hamilton nevű agyturkász 1993-ban azt találta, hogy a vegánok eleve nyitottabbak az alternatív, tehát a megszokottól eltérő dolgokra az élet más területein is, ez azonban így önmagában még igen sovány magyarázat volna.

    Vegánná válni egy folyamat, egy utazás, ahogy Barbara McDonald1999-ben írta. McDonald vegánokkal  készített mélyinterjút arról, náluk hogyan zajlott le ez a folyamat. Kutatása eredményeitígy foglalja össze:

1. Katalitikus élmény, ami lehet egy film, egy könyv, egy cikk, egy kép, egy beszélgetés vagy egy találkozás egy állattal.
2. Elfojtás, ami tarthat pár órán vagy pár éven át is. Ilyenkor az ember megpróbálja elfelejteni, amit megtudott, amire rádöbbent és tovább élni az életet a társadalomban uralkodó ideológia szerint.
3. A szándék megszületése. Amikor az elfojtás kudarcot vall és az egyén  elindul egy másik úton.
4. Tanulás, vagyis részben információszerzés az állathasználattal összefüggő környezetpusztításról, éhező emberekről, egyéni egészségről és az állatkínzásról, részben pedig a vegán  életmódhoz szükséges tudásanyag és készségek elsajátítása.
5. Döntés.
6. Új világnézet integrálása a mindennapokba.

   A megkérdezett vegánok többsége már előzőleg is nagyon szerette az állatokat és a természetet, de nem foglalkozott a hasonlósággal a saját társállata és az elfogyasztott állatok között. Az állatszeretetük többnyire csak a társállataikra terjedt ki. Mindannyian vegyes táplálkozásúként nőttek fel. Ketten vegyes táplálkozásúból egyből vegánná váltak, tízen pedig előzőleg vegetáriánusok voltak általában 1-2 évig, néha tovább. Az egyéni történetekben közös, hogy fontos szerepet játszott a vegán irodalom olvasása a folyamat minden szintjén. Általában internetes, ritkábban nyomtatott formában találták meg ezeket az anyagokat. Minden résztvevő történetében fontos lépés volt a társas támogatás megtalálása más vegánok személyében.

    McDonald azt vallja, hogy a vegán ismeretterjesztésben tevékenykedőknek nem szabad elkeseredniük, ha ellenállásba ütköznek. Arra kell koncentrálnunk, hogy elvessünk egy magot, ami majd kicsírázik az egyénben, amikor megfelelőek lesznek a körülmények. Nehéz dolog ez, hiszen mi állatvédőként annyi rettentő dologról értesülünk, aminek súlya nyomja a mellkasunkat, hogy egyre csak sürgetnénk a változást, szeretnénk lerombolni az állattartó telepeket és megszüntetni mindezt már holnap, már ma, már tegnap. S mégis türelmesnek lenni? Elfogadni, hogy nem erőltethetünk senkit? Csak ülünk a fenekünkön és türelmesen bánunk az emberekkel, akiknek döntései nyomán ebben a pillanatban is sok százan halnak meg és milliárdok szenvednek? Nem. Nem ülünk tétlenül. Minden erőnkkel keresnünk kell a módját, hogy informáljuk, akit csak lehet és segítsük azokat, akikben már megindult a változás.

   Rachel MacNair 2001-ben Barbara McDonald kutatásából indult ki, de több új megállapítással kiegészítette 385 fős kvantitatív és két kis csoportos kvalitatív kutatása alapján. MacNair szerint két fontos része van a vegánná válásnak:

·         az elhatározás megszületése

·         a vegán életforma megvalósításához szükséges készségek elsajátítása

Ez a két folyamat mindenkinél megtalálható, de különféle sorrendben vagy együttműködésben. Van, aki előbb meghoz egy komoly döntést és csak utána sajátítja el a vegán életmódhoz szükséges tudást és készségeket, van, akinél ez fordítva működik, tehát előbb kezd el ismerkedni például receptekkel, és csak utána köteleződik el. Vannak, akik előbb a hústól zárkóznak el, aztán tojástól, tejtől és így tovább, vannak, akik más sorrendben és vannak, akik mindent egyszerre hagynak el. Van, akinél a folyamat része a visszaesés és újra próbálkozás, mások inkább jó előre felkészülnek, s csak akkor hozzák meg a nagy döntést, amikor már minden készségük kialakult.

(részlet az Állatvédők Könyve 8. fejezetéből)

A hal sem zöldség

"A halászatot külön elő kell vennünk két okból is. Egyrészt mivel a halak egy részét élővizekben ejtik foglyul, ellenlábasaink nem mulasztják el felvetni: a halak teljes életet éltek és a vadonban teljesen elfogadott halálnemnek tekinthető, ha egy nagyobb állat megvacsorálja Mr vagy Miss Halat. Másrészt pedig azért kell külön beszélnünk a halakról, mert nem olyan magától értetődő sajnálni olyan állatokat, akik többnyire egyáltalán nem kommunikálnak velünk, még csak szépen sem néznek, és a francnak van kedve simogatni őket. Azonban függetlenül attól, hogy mi aranyosnak látjuk-e őket, vagy sem: a halak ugyanúgy érző, vagyis szenvedni képes állatok, mint egy macska vagy egy malac. Semmilyen élőlény vízbefojtását nem tartanánk szelíd cselekedetnek, márpedig a halakkal pontosan ugyanez történik, amikor hatalmas hálókkal tömegestül kiemelik őket a vízből. Dacára annak, hogy nem dorombol, és nem dörgölőzik, fájdalmat ugyanúgy érez, mint te vagy én. Szenved, csak mondani nem tudja. Fullad, mikor kiveszik a vízből, mintha minket nyomna valaki a víz alá, csak ordítani nem tud.  

   Számos izgalmas és értékes kutatás látott napvilágot a halak emlékező-, tájékozódási-, és kommunikációs-képességéről. Egyáltalán nem etikus, de jelen esetben említést érdemlő kutatásokban azt találták, hogy akár csak az ember, fájdalom hatására a halak is endorfin nevű neurotranszmittereket termelnek, melyek a belső fájdalomcsillapítást intézik a szervezetben. (Az egyik legmagasabb értéke ezeknek például akkor mérhető, amikor egy nő szül.) Ezen kívül napvilágra kerültek olyan kutatási adatok is, hogy a halak – az emberhez hasonlóan – poszt-traumatikus stressz reakciót adnak korábbi fájdalomingerek hatására. Mindez azt bizonyítja, hogy a fájdalom halak esetében ugyanúgy fájdalom, mint egy emlősállat, mint egy ember esetében.

    A halak a szupermarketekben 2 helyről származhatnak: halfarmokról vagy élő vizekből.

1.  HALÁSZAT

    Az élővízből kifogott halakkal már csak nincs baj, nem? – kérdezik gyakran. Mert az mégiscsak szabadon élt, ameddig tudott és hát, lássuk be az élet rendje mégis csak az, hogy a nagyobb hal megeszi a kisebbet és az már igazán mindegy, hogy most egy nagy hal vagy egy ember eszi meg… Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem ugyanaz a halálnem egy másik ragadozó által ott a helyszínen elfogyasztva lenni és egy halászhálóba akadni, vergődni, majd amikor kiemelik a hálót, szép lassan, összenyomódva fulladni meg. 

   Az óceánok és tengerek túlhalászása az egyik legdurvább dolog, amit az emberiség az ökológiai egyensúly ellen elkövetett. A nagy merítőhálók szó szerint kisöprik az óceánok fenekét, a hihetetlenül gazdag élővilágot, a sok ezer egymásra épülő életformát. Olyan ez, mintha a Louvre teljes gyűjteményét dobnánk ki az ablakon. A halászat felelős a halfajták 70%-ának kipusztulásáért. Kincseket pusztítottunk el és a teljes ökológiai egyensúlyt felborítottuk. Emellett a halászat rendkívül kőolaj igényes iparág. Számítása válogatja, de a tengerekből zsákmányolt élelmiszer kőolajigénye akár 100-szorosa is lehet a növénytermesztésnek.

   A vontatóhálós halászok évente több alkalommal gyakorlatilag legyalulják az óceánok fenekét, a teljese flórát és faunát kipusztítva hatalmas területeken. A fix hálós halászok egy hatalmas, de alig látható hálót eresztenek le, majd húznak fel, s miután kiválogatták az értékesebb halakat, visszadobják a hálót a benne maradt halakkal együtt, sorsukra hagyva őket. Egy harmadik módszer, hogy 100 km-es távon 3000 horoggal nyársalják fel a halakat, s lassan emelik ki a vízből, így az állatok haláltusája órákon át tart. A halászhálók a halak mellett rengeteg vízimadarat ejtenek foglyul és ölnek meg, olyan fajokat is beleértve, mint az albatroszok, alkák, búvármadarak és vadkacsák.

   “Ha jelen helyzetben a partra vinnénk az összes halászhajót, a halászat akkor sem állna le.  Az Európai Unió által készített felmérés szerint évente átlag mintegy 25ezer (!!) halászhálót hagynak el a halászok. A legnagyobb károkat a mélyebb vizekre engedett eresztőhálók okozzák, mivel a mély vizekben gyengébb már a hullámzás, és így éveken keresztül ott ölheti meg a halakat ez a csapda. És sajnos ezeknek a hálóknak nem csak a halak esnek áldozatául. Vízimadarak, tengeri emlősök ugyanolyan könnyen eshetnek csapdába. A hálóba gabalyodott döglődő, vagy akár már elpusztult hal odacsalja a ragadozó halakat, madarakat, melyek aztán szintén csapdába esnek” (halaszat.blog.hu)

2. HALFARMOK

   A halfarmok ezzel szemben látszólag kímélik a környezetet, hiszen ott nem a tengerből fogják ki a halat, hanem maguk nevelik. Valójában viszont ahhoz, hogy ezeket a halakat etessük, megint a tengerek irtózatos méreteket öltő kifosztása vezethet csak el. A nagyobb halak kisebb halakat esznek és ezeket is ki kell fogni valakinek. Úgy becsülik, hogy egy kiló halfarmon „termelt” halhúshoz 5 kiló tengeri élővilágot kellett elpusztítani. Tonhal esetében ez a szám a 25 kg-t is elérheti.

   Egy évi 300 tonnát eladó halfarm ugyanannyi szennyvizet termel, mint egy 100 000 fős település, s ebben a szennyvízben nagy arányban vannak jelen olyan vegyi anyagok, melyekkel a túlzsúfolt farmokon a tömeges megbetegedést előzik meg. A halfarmok vegyszerhasználata jelentős: antibiotikumok, növekedési hormonok, génmanipulált táp – a szokásos koktél. Akárcsak a húsiparban, tejiparban, tojásiparban. A kereskedelmi halászatban kifogott halak 40%-át pedig nagyüzemi állatok hizlalására használják fel."

                            

                                                                                      (részlet az Állatvédők Könyve 6. fejezetből)