Mekkora az esélye, hogy az ember az autópálya parkolójában egy másik
vegán mellé parkol? Jelentem büszkén: egyre nagyobb!!!
Kamilla
Állatvédők találták őt pár hetes korában vidéken, talán egy csirkeszállító autóról eshetett le, vagy kiszökött valahonnan. Facebookon hirdették, hogy szeretnének neki örökbefogadó családot, erre jelentkeztem augusztus elején, így került hozzánk ez a csöpp kis csibelány, akivel ez volt az első közös fotónk:
Erősen sántított ugyan az egyik lábára, de amikor letettem a kertünkben, olyan bátran indult el, egészen elbűvölt a talpraesettsége és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy egyszer majd, ha a vegán életmód már igazán elterjedt lesz, akkor szeretnék háztáji állatok visszavadításával foglalkozni. Madarakat és emlősöket egyaránt visszaadni a természetnek, segíteni, támogatni őket, amíg kell, aztán elköszönni, ahogyan az Elsa nevű oroszlánról szóló filmben láttam.
Íme a videó arról a pillanatról, amikor Matyi megvédi Kamillát.
Kamilla már a második naptól követni kezdett engem. Bárhová mentem a lakásban csipogva bukdácsolt utánam. Olyannyira, hogy nem is akart kint lenni a kertben, ha én bent voltam. A sántítása az első hét végére elmúlt, nagyon ügyesen ugrált fel a lépcsőn. Akárhányszor kitettem a kertbe, hogy legyen levegőn és csipegessen a fűben, mindig visszatotyogott, megmászta az ajtóhoz vezető 6-7 lépcsőfokot és csendben várta a lábtörlőn ülve, hogy beengedjem. Így kénytelen voltam én is kiülni vele, ha azt akartam, hogy csipegessen kicsit a fűben. De többnyire inkább beült az ölembe.
Sokan kérdezték, szobatiszta-e. Hát, nem, azt éppen nem mondanám. Ott pottyantott ahol épp volt, de azért olyan nagy problémát ez nem jelentett, vagy feltakarítottam én egy kis darab wc papírral, vagy ha nem voltam elég gyors, akkor feltakarította Unka kutyám. Se bűz, se kosz nem származott abból, hogy Kamilla velünk lakott. Ha a falusi baromfiudvarban büdöset érez az ember, gondoljon csak bele, milyen lenne egy szoba olyan már akár 24 óra után is, ahova bezárnak 10 embert és nem engedik ki őket...
Egész nap követett és nagyjából egész nap csipogott, még evés közben is, félálomban is, örömében is és ijedtében is. Kamilla helyett csak Csipcsipnek hívtuk itthon.
Gyakran nem tudott lépést tartani velem, ilyenkor megsajnáltam és a vállamra tettem, hogy együtt mozoghassunk. Fel-alá mászkáltunk, intéztük a háztartási teendőket, ő egyensúlyozott a vállamon, csapkodott a szárnyával, ami nekem nagyon tetszett. Csodás szárnyai voltak, szép nagyra kitárta őket és egész ügyesen röpködött velük asztalra fel és asztalról le. Mindig is lenyűgöztek a madarak és hihetetlen csodásnak és megtisztelőnek éreztem, hogy egy közülük velem él. Kicsit olyan ez, mint a macskákkal.
Matyival nagyon jól megvoltak. Kamilla rendszeresen rátelepedett a hátára és ott aludt. Amikor épp nem mászkált csipogva a lakásban, akkor csipogva ült az ölemben, a papucsomon, vagy Matyin. Nagyon igényelte a testi közelséget, a védelmet, a meleget. Olyan kis védtelen volt minden talpraesettségével együtt. Nagyon fájt a szívem érte, amikor el kellett mennem dolgozni és ott kellett hagyni egész napra egyedül. Rendszerint még a kutyákat is viszem magammal a melóba, így tényleg teljesen egyedül maradt, mert a macskák nem akartak vele barátkozni. Ezért találtam ki, hogy beviszem őt is magammal... azt hiszem, ez volt az óriási hiba. Mert míg otthon elsősorban "tyúkanyó" szerepben vagyok minden állatom számára, addig a munkahelyemen a magammal vitt állatok másodlagosak, nem figyelek rájuk oda annyira. Otthon soha nem fordult volna elő, hogy magára hagyom Kamillát Tálti kutyával, akiről tudtam, hogy nem biztonságos társaság neki, még ha a jelenlétemben vissza is fogja magát. De a munkahelyemen elkapott a pörgés és sietve szaladtam ki a sarki fénymásolóba, Kamilla a székem alsó lécén ült és aludt. Ez az utolsó képem róla. Visszanéztem és láttam, hogy békésen alszik, Tálti pedig a másik szobában szuszog szintén békésen. Megfordultam és otthagytam őket.
Amikor leültem, Matyi, a nagy kutyám, két lábra állt és mellső lábaival végtelen szomorúsággal átölelt. Eszembe jutott, ahogy megvédte Kamillát az első délutánon és megértettem, mit akar mondani.
Nagyon-nagyon haragudnék, ha bárki ezek után azt mondaná, hogy kutyákkal nem lehet csirkét tartani. Vannak kutyák, akik értik, mi a fajok közti szeretet és vannak, akik nem. Összesen négy ragadozóval élt együtt Kamilla és a négyből mindössze egy volt, aki nem tudott rá testvérként tekinteni.
Az éjszakákat a kanapé karfáján töltötte. Alátettem egy neki rendszeresített konyharuhát, ha kakilnia kellene és pici nyomást gyakorolva a popsijára leültettem és otthagytam. Ez amolyan esti szertartás volt. Ő csipogott még egy darabig, aztán szépen elaludt és reggelig csendben volt, rendszerint pont úgy találtam, mint ahogy otthagytam. Néha, ha Matyi kint aludt, mellé telepedett, vagy éppen rá.
...hogy mi járhatott a fejemben, amikor ezt a elképesztő ostobaságot és megbocsáthatatlan baklövést elkövettem? Arra gondoltam, hogy én mindig túl aggódom a dolgokat, főleg, ha az állatokról van szó. Arra, hogy jobban meg kell bíznom bennük, hogy nem lesz semmi baj, és hogy alszanak...
Amikor visszamentem, mint egy balesetkor, a képsor lelassult, akadozott... tollak lógtak ki Tálti szájából, közelebb érve láttam, egy csirke szárnyának vége.
Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam dermedten, ahogy eszi az utolsó darabokat. Nem, nem jutott eszembe leszidni. Mikor magamhoz tértem, keresni kezdtem, újra és újra csipogást véltem hallani, vadul hinni kezdtem benne, hogy csak egy szárnyát tépte le, de a madárkám még itt van valahol, súlyosan sérülten, de életben...
Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam dermedten, ahogy eszi az utolsó darabokat. Nem, nem jutott eszembe leszidni. Mikor magamhoz tértem, keresni kezdtem, újra és újra csipogást véltem hallani, vadul hinni kezdtem benne, hogy csak egy szárnyát tépte le, de a madárkám még itt van valahol, súlyosan sérülten, de életben...
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik egy temetés. Hogy ilyen az, amikor semmi, de semmi nem marad belőle. Émelyegve meredtem a kutyára, aki 7 éve velem él és a szemem fénye.
| az egyik utolsó róla készült kép |
Nagyon-nagyon haragudnék, ha bárki ezek után azt mondaná, hogy kutyákkal nem lehet csirkét tartani. Vannak kutyák, akik értik, mi a fajok közti szeretet és vannak, akik nem. Összesen négy ragadozóval élt együtt Kamilla és a négyből mindössze egy volt, aki nem tudott rá testvérként tekinteni.
Az ő élete véget ért és semmi de semmi értelmet nem találok a halálában. Élnie kellett volna és tanítania az embereket. Az volt a dolgom, hogy a tyúkanyója legyek, vigyázzak rá ebben a hatalmas, veszélyekkel teli világban, de nem sikerült. Nem tudom, mit tanított ez így bárkinek is. Rám úgy hatott, hogy ezek után egészen más borzadással nézek a hentespultra. A családtagom testrészeit látom megnyúzva. Tányérokon, kutyaeledelekben...
Minden halál éppen ugyanolyan tragikus, akár egy kis madarat ér el, akár egy embert. Ha mást nem, talán ezt meg lehet érteni ebből a cikkből. Persze örökbefogadhatok még egyszer talán majd egy másik madarat, de az nem ő lesz. Ő már soha többé nem lesz. Ahogy az a sok-sok milliárd pici személy sem, akiket a hús-, és tojásipar halomra gyilkol naponta a világban.
Minden halál éppen ugyanolyan tragikus, akár egy kis madarat ér el, akár egy embert. Ha mást nem, talán ezt meg lehet érteni ebből a cikkből. Persze örökbefogadhatok még egyszer talán majd egy másik madarat, de az nem ő lesz. Ő már soha többé nem lesz. Ahogy az a sok-sok milliárd pici személy sem, akiket a hús-, és tojásipar halomra gyilkol naponta a világban.
Miért?
Olvasd el a Mi a gond a tojással cikket!
Humánus vágóhidak?
Ma már komoly uniós szabályok vonatkoznak erre a
területre is - ezen a féltekén legalábbis. Alapkövetelmény, hogy az emlősállat
kábítva legyen a leölés előtt. Vagyis ne legyen 100%-osan tudatánál, mikor
megölik. A valóságban pedig az uniós szabályok ellenére az állatok nemhogy a
leölésük pillanatában eszméletüknél vannak, de nagyon sok esetben még akkor is,
amikor a bőrüket lehúzzák a testükről. Mert a vágóhíd nem sarki kávézó. A
vágóhidak olyan helyek, ahol a munkásoknak futószalagok diktálják a tempót.
Nincs idő a tisztes munkára, nincs idő az alaposságra. Odanyomják a kábítót az
állathoz, aztán vagy „belövi”, vagy nem, a munka nem áll le. S ez nem csak a
kábítóval van így, de magával a mészáros munkával is. Nem olyan könnyű ám több
száz fellógatott állatot megölni egy nap. Mert az állatok kapálódznak,
ellenkeznek, sokan vannak, egyre csak jönnek egymás után. Nem gonoszságból
kerülnek élve a nyúzókhoz, csak egyszerű hibaszázalékként.
A humánus vágóhidakról szóló intézkedések azért születtek, hogy megnyugtassák az embereket, elaltassák ébredező tiltakozásukat a szükségtelen gyilkolás ellen. A humánus vágóhíd, még ha a szabályozásnak megfelelően működne is, ugyanolyan fából vaskarika, mint a humánus nemi erőszak, a humánus rabszolgatartás, a humánus gyilkosság.
Tegyük fel, hogy betartják a szabályt és valóban az állat elkábul, mielőtt megölnék. Humánussá lesz-e így a vágás?
Nos, ha belegondolsz, ugyanez az elv érvényesül a kisállat gyógyászatban is, amikor az orvosok eutanáziát gyakorolnak. Amikor egy társállat gyógyíthatatlan beteg, vagy életminősége oly szintre süllyedt, hogy a gazdik az altatás mellett döntenek, akkor az orvos először egy erős bódító injekciót ad be, majd utána várnak egy kicsit és jön az a bizonyos tűszúrás, ami a szív megállását okozza. Ez egy emberségesnek elismert eljárás. Sok ember örülne, ha ilyen halála lehetne, szerettei karjában! – gondoljuk mi . Magam is átéltem ilyet a kutyával, aki 17 évet élt velem. Minden volt, csak szép nem. Egyáltalán nem volt olyan halál, amit bárki kívánna magának. Rettegett. Nem a halálos injekció, de a kábító injekció előtt. Az utolsó élménye az volt, hogy lefogom és az orvos beadja a szurit. Az utolsó mozdulat, amit láttam tőle az volt, amikor felemelte a fejét és ellenkezni próbált. 17 év és egy hónapunk volt együtt. Iszonyú volt így bevégezni. Iszonyú volt, de már nem tudott lábra állni, már enni sem tudott, szenvedett. Nem volt más választásunk.
Lehet egy tettet kegyetlenül és kegyesen véghez vinni. De a lényegi kérdés az, hogy volt-e választásunk. Dönthettünk volna úgy, hogy nem ölünk? Vegánként azt mondom: igen.
Kegyesen és kegyetlenül ölni: nem nagy különbség. A
kérdés az, jogunk van-e ölni.
Marcy
“Amikor Marcy megérkezett hozzánk, a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre,
elveszített már mindent, amit lehetett. Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi
családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra szült és végignézte, ahogy a
gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik megölni). Mire
megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első ott töltött
évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a fogva
tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s nem
erőltettük rá a közelségünket
Marcy többnyire magányos és szomorú volt. Sokszor barangolt egyedül a
mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp azokban az időkben történt
ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák születtek, akiket
elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott anyák hangját és
szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki tudja, mikre gondolva
állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a többi állatot kihajtva a
mezőre, haza tudtuk hozni
Talán sosem fogjuk megérteni,
miért kezdett lassan mégis közelebb engedni minket magához. Minden nap egy
ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg már nem volt köztünk egyetlen centi
sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz érintette. Semmi megfoghatót nem nyert
a közelségünkből. Kapott bőven élelmet, kényelmes fekhelyet, szabadságot,
társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a közelünkbe kellett volna jönnie.
Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik bennünk, annak ellenére, hogy az emberek
elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat tettek vele egész életében?
Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy
idővel nem csak elfogadott, de keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl
hosszú ideig volt benn a házban, a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává
vált, hogy naponta többször ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még
éjszakánként is őrséget állt a verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy
akár másnap reggel, addig ott várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába,
amikor Chris hazaérkezett, és Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten
épségben vagyunk. Mindig csak várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy
odafigyelést kért volna. Csak lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta
el őrhelyéről, még a vihar, a hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan
volt, mint egy anya, aki a gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem
bizonyosodott arról, hogy Chris és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk.
Féltett minket. Soha nem múló félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi
életében mindenkit, akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját
elveszítette. Eltökélt volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja.
Őrizte hát a verandát minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.
Ez egy egyszerű dolog. Többségünk
érti, mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy
képes megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk
hasonló embereket.”
A
szöveg nem szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol
szöveg itt olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf
Nem vagy egyedül!
"Egy kicsi
királyságban van egy kút, mindenki onnan viszi haza az ivóvizet minden nap. Ám egyik
éjjel egy gonosz varázsló mérget önt a kútba. Nem halálos mérget, csak olyat,
amitől megbolondulnak az emberek. Viszont mivel a kis királyság minden lakója
nagyjából egy időben viszi haza a vizet reggel, nem tűnik fel senkinek, hogy
megbolondultak. Mindenki egyformán bolond. Halandzsa nyelvet beszélnek,
irracionálisan viselkednek. Azonban egy valaki nem volt épp otthon, amikor
mindez történt, s mikor hosszú útjáról hazaér, döbbenten veszi észre, hogy
mindenki megbolondult. S ami még sokkal rosszabb: mindenki azt hiszi, hogy ő a
bolond. Hiszen másképp beszél, másképp viselkedik, mint a többiek. Vagyis
másképp, mint ami normális. Mert mit is jelent az, hogy normális? Azt, amit a
többség annak tart. Ha halandzsa nyelven beszél a többség és irracionálisan viselkedik,
akkor az a normális. Itt áll tehát ez a szegény szerencsétlen utazó az
otthonában, a családja és a barátai között, látja, hogy azok bolondok, s közben
őt nézi mindenki bolondnak.
Valami ilyesmire
számíthat mindenki, aki vegán életmódra adja a fejét. A bátorságot, hogy mertél
szembenézni a valósággal és szembe menni a megszokással, nem jutalmazza
elismeréssel a társadalom. Mégis van két nagy előnyünk a mesebeli utazóval
szemben. Az egyik, hogy ebből az őrültségből fel lehet gyógyulni. Te magad vagy
rá a legközelebbi példa. Ha nekem sikerült és neked is sikerült, akkor másoknak
miért ne sikerülne? A másik nagy előnyünk pedig, hogy nem vagyunk egyedül! Az
interneten ma már szerencsére könnyen találsz vegán közösségeket. Ha beszélsz
angolul, könnyebb dolgod van, de ha nem, ma már magyarul is van több vegán
csoport például facebookon is. Budapesten pedig már több, mint egy éve
rendszeresen rendezünk vegán filmklubokat és piknikeket, amiken találkozunk,
segítjük, meghallgatjuk, támogatjuk egymást.
Talán igazam
van, talán nem, de azt hiszem, sokan már régen vegánok lennének, ha ez nem
számítana különcségnek, ha nem indítana el gúnyos kérdéseket, ha nem igényelne
az egész árral szembe úszás egy jó adag elszántságot és magabiztosságot. Nem
mindenki szeret különc lenni. Nem mindenki tud vitatkozni a hangosabb
emberekkel. Ezért is jó, hogy segítünk egymásnak! Néha nem csak kötözködő és okoskodó
embertársainkkal kell szembenéznünk, hanem kifejezetten agresszív, lenéző
verbális támadásokkal. Gondolod, hogy a
növények nem éreznek? Gondolod, hogy a saláta földön egy bogár sem halt meg?
Gondolod, hogy az úton egy hangyát se taposol el? Támadnak, mert védekeznek.
Vitába szállni talán érdemes, talán nem, a magam részéről inkább kerülöm. Ha
úgy érezzük, mondanunk kell valamit, nyugodtan emlékeztessük őket arra, hogy
vegánként nem azt állítjuk, hogy minden szenvedéstől függetleníteni tudjuk
magunkat. Nem is ringatjuk magunkat ilyen illúziókban. Pusztán van egy nagyon
komoly elvünk, a nem ártás, amit annyira valósítunk meg, amennyire csak képesek
vagyunk rá. Erőnk és lehetőségeink határáig igyekszünk a lehető legkevesebb
szenvedést és pusztulást okozni.
Egyszóval sokan
nem értenek minket, és néhányan kötözködnek is. Erről hosszan lehetne
panaszkodni, ahogy néha szoktunk is, mert jó érzés, hogy van, akinek
elmondhatod és megért. De igazából nagyon jó helyzetben vagyunk. Sokkal jobb
helyzetben, mint elődeink. Manapság például senkit nem szokás máglyára küldeni
azért, mert kimondja az igazságot. Giordano Bruno, aki váltig állította, hogy a
Föld márpedig a Nap körül kering, bizony máglyán végezte. Ő is olyan, mint az
utazó, aki nem ivott a vízből: rájött, hogy amit mindenki más mond, az hülyeség.
Nem tartotta magában és az életével fizetett érte. Ma milliárdok fizetnek az
életükkel az emberek hülyeségéért. Több mint 54 milliárdan évente. Állatok. De
nem mi. Minket nem ölnek vagy vernek meg, ha kimondjuk az igazságot, legfeljebb
egy kicsit kinevetnek, megaláznak, lehülyéznek, de valójában ez semmi. Minden
igazság elismerése előtt nevetség tárgya és mi ez a kis kellemetlenség ahhoz
képest, ami ellen küzdünk?" (Állatvédők Könyve, 7. fejezet)
| 2013 máj vegán piknik |
Vegánnak lenni
nem nagy vicc. De a világ szemében még többnyire: csak egy vicc. Úgyhogy jó
néha, ha összejössz olyanokkal, akik közül nem lógsz ki, és akik átélik
ugyanazt, amit Te. Könnyebb úgy úszni az árral szembe, ha mások is vannak
melletted.
| 2014 aug. vegán piknik |
| 2014. jan. vegán ételkóstoló buli |
..és ha mindez nem elég, akkor egyszerűen csak: NEVESD KI ŐKET!
Hogyan válunk vegánná?
Pszichológiai szempontból nagyon
izgalmas kérdés, hogyan válik az egyén képessé arra, hogy egy világméretű
trendnek ellene menjen. Egy Hamilton nevű agyturkász 1993-ban azt találta, hogy a vegánok
eleve nyitottabbak az alternatív, tehát a megszokottól eltérő dolgokra az élet
más területein is, ez azonban így önmagában még igen sovány magyarázat volna.
Vegánná válni egy folyamat, egy
utazás, ahogy Barbara McDonald1999-ben írta. McDonald vegánokkal készített mélyinterjút arról, náluk
hogyan zajlott le ez a folyamat. Kutatása eredményeitígy foglalja össze:
- Katalitikus élmény, ami lehet egy film, egy könyv, egy cikk, egy kép, egy beszélgetés vagy egy találkozás egy állattal.
- Elfojtás, ami tarthat pár órán vagy pár éven át is. Ilyenkor az ember megpróbálja elfelejteni, amit megtudott, amire rádöbbent és tovább élni az életet a társadalomban uralkodó ideológia szerint.
- A szándék megszületése. Amikor az elfojtás kudarcot vall és az egyén elindul egy másik úton.
- Tanulás, vagyis részben információszerzés az állathasználattal összefüggő környezetpusztításról, éhező emberekről, egyéni egészségről és az állatkínzásról, részben pedig a vegán életmódhoz szükséges tudásanyag és készségek elsajátítása.
- Döntés.
- Új világnézet integrálása a mindennapokba.
A megkérdezett vegánok többsége
már előzőleg is nagyon szerette az állatokat és a természetet, de nem
foglalkozott a hasonlósággal a saját társállata és az elfogyasztott állatok
között. Az állatszeretetük többnyire csak a társállataikra terjedt ki. Mindannyian
vegyes táplálkozásúként nőttek fel. Ketten vegyes táplálkozásúból egyből
vegánná váltak, tízen pedig előzőleg vegetáriánusok voltak általában 1-2 évig,
néha tovább. Az egyéni történetekben közös, hogy fontos szerepet játszott a
vegán irodalom olvasása a folyamat minden szintjén. Általában internetes,
ritkábban nyomtatott formában találták meg ezeket az anyagokat. Minden
résztvevő történetében fontos lépés volt a társas támogatás megtalálása más
vegánok személyében.
McDonald azt vallja, hogy a vegán
ismeretterjesztésben tevékenykedőknek nem szabad elkeseredniük, ha ellenállásba
ütköznek. Arra kell koncentrálnunk, hogy elvessünk egy magot, ami majd
kicsírázik az egyénben, amikor megfelelőek lesznek a körülmények. Nehéz dolog
ez, hiszen mi állatvédőként annyi rettentő dologról értesülünk, aminek súlya
nyomja a mellkasunkat, hogy egyre csak sürgetnénk a változást, szeretnénk
lerombolni az állattartó telepeket és megszüntetni mindezt már holnap, már ma,
már tegnap. S mégis türelmesnek lenni? Elfogadni, hogy nem erőltethetünk senkit?
Csak ülünk a fenekünkön és türelmesen bánunk az emberekkel, akiknek döntései
nyomán ebben a pillanatban is sok százan halnak meg és milliárdok szenvednek? Nem.
Nem ülünk tétlenül. Minden erőnkkel keresnünk kell a módját, hogy informáljuk,
akit csak lehet és segítsük azokat, akikben már megindult a változás.
Rachel MacNair 2001-ben Barbara McDonald
kutatásából indult ki, de több új megállapítással kiegészítette 385 fős
kvantitatív és két kis csoportos kvalitatív kutatása alapján. MacNair szerint
két fontos része van a vegánná válásnak:
·
az elhatározás megszületése
·
a vegán életforma megvalósításához
szükséges készségek elsajátítása
Ez a két folyamat mindenkinél megtalálható, de különféle sorrendben vagy
együttműködésben. Van, aki előbb meghoz egy komoly döntést és csak utána
sajátítja el a vegán életmódhoz szükséges tudást és készségeket, van, akinél ez
fordítva működik, tehát előbb kezd el ismerkedni például receptekkel, és csak
utána köteleződik el. Vannak, akik előbb a hústól zárkóznak el, aztán tojástól,
tejtől és így tovább, vannak, akik más sorrendben és vannak, akik mindent
egyszerre hagynak el. Van, akinél a folyamat része a visszaesés és újra
próbálkozás, mások inkább jó előre felkészülnek, s csak akkor hozzák meg a nagy
döntést, amikor már minden készségük kialakult.
(részlet az Állatvédők Könyve 8. fejezetéből)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Üdv az oldalon!
Szinte biztos, hogy Téged is, ahogyan engem is: vegyes táplálkozásúnak neveltek. Azt tanultuk, hogy ez így normális. Nem túl jó érzés rájö...
-
De azért a tejről és a tejtermékekről csak nem kell lemondani?! - mondják -Hiszen a tehenek oly bőségesen ontják magukból, hogy teljesen é...
-
A leggyakrabban a fogazatot veszik elő félretájékoztatott kétkedők. Mondják ugyanis és cseppet sem tévednek, hogy az ember fogazata e...
-
Te sem szeretsz sokáig állni a konyhában? De mégse szeretnél kész nasikat venni? Ezek a receptek gyorsak, egyszerűek és akár napokra előre b...




