Marcy

    “Amikor Marcy megérkezett hozzánk, a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre, elveszített már mindent, amit lehetett. Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra szült és végignézte, ahogy a gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik megölni). Mire megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első ott töltött évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a fogva tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s nem erőltettük rá a közelségünket

    Marcy többnyire magányos és szomorú volt. Sokszor barangolt egyedül a mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp azokban az időkben történt ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák születtek, akiket elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott anyák hangját és szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki tudja, mikre gondolva állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a többi állatot kihajtva a mezőre, haza tudtuk hozni

   Talán sosem fogjuk megérteni, miért kezdett lassan mégis közelebb engedni minket magához. Minden nap egy ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg már nem volt köztünk egyetlen centi sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz érintette. Semmi megfoghatót nem nyert a közelségünkből. Kapott bőven élelmet, kényelmes fekhelyet, szabadságot, társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a közelünkbe kellett volna jönnie. Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik bennünk, annak ellenére, hogy az emberek elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat tettek vele egész életében?

    Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy idővel nem csak elfogadott, de keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl hosszú ideig volt benn a házban, a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává vált, hogy naponta többször ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még éjszakánként is őrséget állt a verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy akár másnap reggel, addig ott várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába, amikor Chris hazaérkezett, és Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten épségben vagyunk. Mindig csak várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy odafigyelést kért volna. Csak lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta el őrhelyéről, még a vihar, a hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan volt, mint egy anya, aki a gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Chris és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk. Féltett minket. Soha nem múló félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi életében mindenkit, akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját elveszítette. Eltökélt volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja. Őrizte hát a verandát minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.

   Ez egy egyszerű dolog. Többségünk érti, mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy képes megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk hasonló embereket.”     

    A szöveg nem szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol szöveg itt olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf

Nem vagy egyedül!

"Egy kicsi királyságban van egy kút, mindenki onnan viszi haza az ivóvizet minden nap. Ám egyik éjjel egy gonosz varázsló mérget önt a kútba. Nem halálos mérget, csak olyat, amitől megbolondulnak az emberek. Viszont mivel a kis királyság minden lakója nagyjából egy időben viszi haza a vizet reggel, nem tűnik fel senkinek, hogy megbolondultak. Mindenki egyformán bolond. Halandzsa nyelvet beszélnek, irracionálisan viselkednek. Azonban egy valaki nem volt épp otthon, amikor mindez történt, s mikor hosszú útjáról hazaér, döbbenten veszi észre, hogy mindenki megbolondult. S ami még sokkal rosszabb: mindenki azt hiszi, hogy ő a bolond. Hiszen másképp beszél, másképp viselkedik, mint a többiek. Vagyis másképp, mint ami normális. Mert mit is jelent az, hogy normális? Azt, amit a többség annak tart. Ha halandzsa nyelven beszél a többség és irracionálisan viselkedik, akkor az a normális. Itt áll tehát ez a szegény szerencsétlen utazó az otthonában, a családja és a barátai között, látja, hogy azok bolondok, s közben őt nézi mindenki bolondnak.

2013 máj vegán piknik

   Valami ilyesmire számíthat mindenki, aki vegán életmódra adja a fejét. A bátorságot, hogy mertél szembenézni a valósággal és szembe menni a megszokással, nem jutalmazza elismeréssel a társadalom. Mégis van két nagy előnyünk a mesebeli utazóval szemben. Az egyik, hogy ebből az őrültségből fel lehet gyógyulni. Te magad vagy rá a legközelebbi példa. Ha nekem sikerült és neked is sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne? A másik nagy előnyünk pedig, hogy nem vagyunk egyedül! Az interneten ma már szerencsére könnyen találsz vegán közösségeket. Ha beszélsz angolul, könnyebb dolgod van, de ha nem, ma már magyarul is van több vegán csoport például facebookon is. Budapesten pedig már több, mint egy éve rendszeresen rendezünk vegán filmklubokat és piknikeket, amiken találkozunk, segítjük, meghallgatjuk, támogatjuk egymást.

   Vegánnak lenni nem nagy vicc. De a világ szemében még többnyire: csak egy vicc. Úgyhogy jó néha, ha összejössz olyanokkal, akik közül nem lógsz ki, és akik átélik ugyanazt, amit Te. Könnyebb úgy úszni az árral szembe, ha mások is vannak melletted. 

2014 aug. vegán piknik

   Talán igazam van, talán nem, de azt hiszem, sokan már régen vegánok lennének, ha ez nem számítana különcségnek, ha nem indítana el gúnyos kérdéseket, ha nem igényelne az egész árral szembe úszás egy jó adag elszántságot és magabiztosságot. Nem mindenki szeret különc lenni. Nem mindenki tud vitatkozni a hangosabb emberekkel. Ezért is jó, hogy segítünk egymásnak!  Néha nem csak kötözködő és okoskodó embertársainkkal kell szembenéznünk, hanem kifejezetten agresszív, lenéző verbális támadásokkal.  Gondolod, hogy a növények nem éreznek? Gondolod, hogy a saláta földön egy bogár sem halt meg? Gondolod, hogy az úton egy hangyát se taposol el? Támadnak, mert védekeznek. Vitába szállni talán érdemes, talán nem, a magam részéről inkább kerülöm. Ha úgy érezzük, mondanunk kell valamit, nyugodtan emlékeztessük őket arra, hogy vegánként nem azt állítjuk, hogy minden szenvedéstől függetleníteni tudjuk magunkat. Nem is ringatjuk magunkat ilyen illúziókban. Pusztán van egy nagyon komoly elvünk, a nem ártás, amit annyira valósítunk meg, amennyire csak képesek vagyunk rá. Erőnk és lehetőségeink határáig igyekszünk a lehető legkevesebb szenvedést és pusztulást okozni.

2014. jan. vegán ételkóstoló buli

   Egyszóval sokan nem értenek minket, és néhányan kötözködnek is. Erről hosszan lehetne panaszkodni, ahogy néha szoktunk is, mert jó érzés, hogy van, akinek elmondhatod és megért. De igazából nagyon jó helyzetben vagyunk. Sokkal jobb helyzetben, mint elődeink. Manapság például senkit nem szokás máglyára küldeni azért, mert kimondja az igazságot. Giordano Bruno, aki váltig állította, hogy a Föld márpedig a Nap körül kering, bizony máglyán végezte. Ő is olyan, mint az utazó, aki nem ivott a vízből: rájött, hogy amit mindenki más mond, az hülyeség. Nem tartotta magában és az életével fizetett érte. Ma milliárdok fizetnek az életükkel az emberek hülyeségéért. Több mint 54 milliárdan évente. Állatok. De nem mi. Minket nem ölnek vagy vernek meg, ha kimondjuk az igazságot, legfeljebb egy kicsit kinevetnek, megaláznak, lehülyéznek, de valójában ez semmi. Minden igazság elismerése előtt nevetség tárgya és mi ez a kis kellemetlenség ahhoz képest, ami ellen küzdünk?" (Állatvédők Könyve, 7. fejezet)

 

..és ha mindez nem elég, akkor egyszerűen csak: NEVESD KI ŐKET!

Szórólap letölthető

Letölthető a Vegán Állatvédelem szórólap: ITT

A szórólapot Vitéz Petra szerkesztette. Köszönjük!

Hogyan válunk vegánná?

   Pszichológiai szempontból nagyon izgalmas kérdés, hogyan válik az egyén képessé arra, hogy egy világméretű trendnek ellene menjen. Egy Hamilton nevű agyturkász 1993-ban azt találta, hogy a vegánok eleve nyitottabbak az alternatív, tehát a megszokottól eltérő dolgokra az élet más területein is, ez azonban így önmagában még igen sovány magyarázat volna.

    Vegánná válni egy folyamat, egy utazás, ahogy Barbara McDonald1999-ben írta. McDonald vegánokkal  készített mélyinterjút arról, náluk hogyan zajlott le ez a folyamat. Kutatása eredményeitígy foglalja össze:

1. Katalitikus élmény, ami lehet egy film, egy könyv, egy cikk, egy kép, egy beszélgetés vagy egy találkozás egy állattal.
2. Elfojtás, ami tarthat pár órán vagy pár éven át is. Ilyenkor az ember megpróbálja elfelejteni, amit megtudott, amire rádöbbent és tovább élni az életet a társadalomban uralkodó ideológia szerint.
3. A szándék megszületése. Amikor az elfojtás kudarcot vall és az egyén  elindul egy másik úton.
4. Tanulás, vagyis részben információszerzés az állathasználattal összefüggő környezetpusztításról, éhező emberekről, egyéni egészségről és az állatkínzásról, részben pedig a vegán  életmódhoz szükséges tudásanyag és készségek elsajátítása.
5. Döntés.
6. Új világnézet integrálása a mindennapokba.

   A megkérdezett vegánok többsége már előzőleg is nagyon szerette az állatokat és a természetet, de nem foglalkozott a hasonlósággal a saját társállata és az elfogyasztott állatok között. Az állatszeretetük többnyire csak a társállataikra terjedt ki. Mindannyian vegyes táplálkozásúként nőttek fel. Ketten vegyes táplálkozásúból egyből vegánná váltak, tízen pedig előzőleg vegetáriánusok voltak általában 1-2 évig, néha tovább. Az egyéni történetekben közös, hogy fontos szerepet játszott a vegán irodalom olvasása a folyamat minden szintjén. Általában internetes, ritkábban nyomtatott formában találták meg ezeket az anyagokat. Minden résztvevő történetében fontos lépés volt a társas támogatás megtalálása más vegánok személyében.

    McDonald azt vallja, hogy a vegán ismeretterjesztésben tevékenykedőknek nem szabad elkeseredniük, ha ellenállásba ütköznek. Arra kell koncentrálnunk, hogy elvessünk egy magot, ami majd kicsírázik az egyénben, amikor megfelelőek lesznek a körülmények. Nehéz dolog ez, hiszen mi állatvédőként annyi rettentő dologról értesülünk, aminek súlya nyomja a mellkasunkat, hogy egyre csak sürgetnénk a változást, szeretnénk lerombolni az állattartó telepeket és megszüntetni mindezt már holnap, már ma, már tegnap. S mégis türelmesnek lenni? Elfogadni, hogy nem erőltethetünk senkit? Csak ülünk a fenekünkön és türelmesen bánunk az emberekkel, akiknek döntései nyomán ebben a pillanatban is sok százan halnak meg és milliárdok szenvednek? Nem. Nem ülünk tétlenül. Minden erőnkkel keresnünk kell a módját, hogy informáljuk, akit csak lehet és segítsük azokat, akikben már megindult a változás.

   Rachel MacNair 2001-ben Barbara McDonald kutatásából indult ki, de több új megállapítással kiegészítette 385 fős kvantitatív és két kis csoportos kvalitatív kutatása alapján. MacNair szerint két fontos része van a vegánná válásnak:

·         az elhatározás megszületése

·         a vegán életforma megvalósításához szükséges készségek elsajátítása

Ez a két folyamat mindenkinél megtalálható, de különféle sorrendben vagy együttműködésben. Van, aki előbb meghoz egy komoly döntést és csak utána sajátítja el a vegán életmódhoz szükséges tudást és készségeket, van, akinél ez fordítva működik, tehát előbb kezd el ismerkedni például receptekkel, és csak utána köteleződik el. Vannak, akik előbb a hústól zárkóznak el, aztán tojástól, tejtől és így tovább, vannak, akik más sorrendben és vannak, akik mindent egyszerre hagynak el. Van, akinél a folyamat része a visszaesés és újra próbálkozás, mások inkább jó előre felkészülnek, s csak akkor hozzák meg a nagy döntést, amikor már minden készségük kialakult.

(részlet az Állatvédők Könyve 8. fejezetéből)

A hal sem zöldség

"A halászatot külön elő kell vennünk két okból is. Egyrészt mivel a halak egy részét élővizekben ejtik foglyul, ellenlábasaink nem mulasztják el felvetni: a halak teljes életet éltek és a vadonban teljesen elfogadott halálnemnek tekinthető, ha egy nagyobb állat megvacsorálja Mr vagy Miss Halat. Másrészt pedig azért kell külön beszélnünk a halakról, mert nem olyan magától értetődő sajnálni olyan állatokat, akik többnyire egyáltalán nem kommunikálnak velünk, még csak szépen sem néznek, és a francnak van kedve simogatni őket. Azonban függetlenül attól, hogy mi aranyosnak látjuk-e őket, vagy sem: a halak ugyanúgy érző, vagyis szenvedni képes állatok, mint egy macska vagy egy malac. Semmilyen élőlény vízbefojtását nem tartanánk szelíd cselekedetnek, márpedig a halakkal pontosan ugyanez történik, amikor hatalmas hálókkal tömegestül kiemelik őket a vízből. Dacára annak, hogy nem dorombol, és nem dörgölőzik, fájdalmat ugyanúgy érez, mint te vagy én. Szenved, csak mondani nem tudja. Fullad, mikor kiveszik a vízből, mintha minket nyomna valaki a víz alá, csak ordítani nem tud.  

   Számos izgalmas és értékes kutatás látott napvilágot a halak emlékező-, tájékozódási-, és kommunikációs-képességéről. Egyáltalán nem etikus, de jelen esetben említést érdemlő kutatásokban azt találták, hogy akár csak az ember, fájdalom hatására a halak is endorfin nevű neurotranszmittereket termelnek, melyek a belső fájdalomcsillapítást intézik a szervezetben. (Az egyik legmagasabb értéke ezeknek például akkor mérhető, amikor egy nő szül.) Ezen kívül napvilágra kerültek olyan kutatási adatok is, hogy a halak – az emberhez hasonlóan – poszt-traumatikus stressz reakciót adnak korábbi fájdalomingerek hatására. Mindez azt bizonyítja, hogy a fájdalom halak esetében ugyanúgy fájdalom, mint egy emlősállat, mint egy ember esetében.

    A halak a szupermarketekben 2 helyről származhatnak: halfarmokról vagy élő vizekből.

1.  HALÁSZAT

    Az élővízből kifogott halakkal már csak nincs baj, nem? – kérdezik gyakran. Mert az mégiscsak szabadon élt, ameddig tudott és hát, lássuk be az élet rendje mégis csak az, hogy a nagyobb hal megeszi a kisebbet és az már igazán mindegy, hogy most egy nagy hal vagy egy ember eszi meg… Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem ugyanaz a halálnem egy másik ragadozó által ott a helyszínen elfogyasztva lenni és egy halászhálóba akadni, vergődni, majd amikor kiemelik a hálót, szép lassan, összenyomódva fulladni meg. 

   Az óceánok és tengerek túlhalászása az egyik legdurvább dolog, amit az emberiség az ökológiai egyensúly ellen elkövetett. A nagy merítőhálók szó szerint kisöprik az óceánok fenekét, a hihetetlenül gazdag élővilágot, a sok ezer egymásra épülő életformát. Olyan ez, mintha a Louvre teljes gyűjteményét dobnánk ki az ablakon. A halászat felelős a halfajták 70%-ának kipusztulásáért. Kincseket pusztítottunk el és a teljes ökológiai egyensúlyt felborítottuk. Emellett a halászat rendkívül kőolaj igényes iparág. Számítása válogatja, de a tengerekből zsákmányolt élelmiszer kőolajigénye akár 100-szorosa is lehet a növénytermesztésnek.

   A vontatóhálós halászok évente több alkalommal gyakorlatilag legyalulják az óceánok fenekét, a teljese flórát és faunát kipusztítva hatalmas területeken. A fix hálós halászok egy hatalmas, de alig látható hálót eresztenek le, majd húznak fel, s miután kiválogatták az értékesebb halakat, visszadobják a hálót a benne maradt halakkal együtt, sorsukra hagyva őket. Egy harmadik módszer, hogy 100 km-es távon 3000 horoggal nyársalják fel a halakat, s lassan emelik ki a vízből, így az állatok haláltusája órákon át tart. A halászhálók a halak mellett rengeteg vízimadarat ejtenek foglyul és ölnek meg, olyan fajokat is beleértve, mint az albatroszok, alkák, búvármadarak és vadkacsák.

   “Ha jelen helyzetben a partra vinnénk az összes halászhajót, a halászat akkor sem állna le.  Az Európai Unió által készített felmérés szerint évente átlag mintegy 25ezer (!!) halászhálót hagynak el a halászok. A legnagyobb károkat a mélyebb vizekre engedett eresztőhálók okozzák, mivel a mély vizekben gyengébb már a hullámzás, és így éveken keresztül ott ölheti meg a halakat ez a csapda. És sajnos ezeknek a hálóknak nem csak a halak esnek áldozatául. Vízimadarak, tengeri emlősök ugyanolyan könnyen eshetnek csapdába. A hálóba gabalyodott döglődő, vagy akár már elpusztult hal odacsalja a ragadozó halakat, madarakat, melyek aztán szintén csapdába esnek” (halaszat.blog.hu)

2. HALFARMOK

   A halfarmok ezzel szemben látszólag kímélik a környezetet, hiszen ott nem a tengerből fogják ki a halat, hanem maguk nevelik. Valójában viszont ahhoz, hogy ezeket a halakat etessük, megint a tengerek irtózatos méreteket öltő kifosztása vezethet csak el. A nagyobb halak kisebb halakat esznek és ezeket is ki kell fogni valakinek. Úgy becsülik, hogy egy kiló halfarmon „termelt” halhúshoz 5 kiló tengeri élővilágot kellett elpusztítani. Tonhal esetében ez a szám a 25 kg-t is elérheti.

   Egy évi 300 tonnát eladó halfarm ugyanannyi szennyvizet termel, mint egy 100 000 fős település, s ebben a szennyvízben nagy arányban vannak jelen olyan vegyi anyagok, melyekkel a túlzsúfolt farmokon a tömeges megbetegedést előzik meg. A halfarmok vegyszerhasználata jelentős: antibiotikumok, növekedési hormonok, génmanipulált táp – a szokásos koktél. Akárcsak a húsiparban, tejiparban, tojásiparban. A kereskedelmi halászatban kifogott halak 40%-át pedig nagyüzemi állatok hizlalására használják fel."

                            

                                                                                      (részlet az Állatvédők Könyve 6. fejezetből)

Egy laborból mentett kutya története

Sok évvel ezelőtt találkoztam egy kutyával, Ottóval, aki egészen más volt, mint bármely más kutya, akit ismertem. Mint később kiderült, egyáltalán nem volt egyedi jellem. Pont olyan volt, mint sok-sok ezer más kutya, akiket sosem látunk. Ottót egy laborból hozta el egy elkötelezett állatvédő és sok-sok szeretettel elérte, hogy be tudjon illeszkedni egy ismeretlen világba, a mi világunkba, a laborokon kívüli világba, ahol szeretjük a kutyákat és nem eszközként, hanem barátként tekintünk rájuk. Ottó történetét nagyon szépen írta le a gazdája, Hercsuth Éva. Szó szerint idézem a beszámolóját, melyet néhány évvel ezelőtt a Négy Mancs honlapjáról töltöttem le.

„2004 novemberében végre elérkezett a nagy nap, beléphettünk a fertőtlenítőszagú épületbe és megszabadíthattunk egy kísérleti kutyát hosszú évek óta tartó fogságból.

   Épp amikor a „kezelő” orvosnővel beszélgettünk, egy csapat beaglet vezettek be, néhányuk a földre vetette magát, szemmel láthatóan rettegtek attól, hogy ismét be kelljen lépniük a folyosóra, mely a ketreceikhez vezetett. Pontosan tudták, hogy ott semmi jó nem vár rájuk.

   A kiszolgált kutya, akit elhozhattunk, kővé dermedve állt, ahogy közeledtünk felé. Reményvesztetten fénylő barna szemei nem is néztek ránk, látszott rajta, hogy teljesen feladta és nem vár már semmi jót. A laborban eltöltött 6 év után ez nem meglepő.

   Nemsokára egy rettegő kutyát emeltünk be az autóba. Senki nem kérdezte, hogy hova visszük az állatot, mi lesz a további sorsa. A laborban dolgozók nem foglalkoztak vele, mi lesz az általuk kidobott állattal, hova kerül, ki viseli majd gondját. Ennél jobban már csak akkor ásta el magát előttem a doktornő, amikor azt mondta, ha nem felel meg a kutya, nyugodtan hozzuk vissza a laborba, hiszen ott mégiscsak jobb helyen van, mint egy menhelyen.

    Első sétánk a parkban hosszúra nyúlt, de nem a méterben megtett út miatt, hanem mert Ottó gyakran néhány percig csak állt és nézett, ismerkedett egy számára új világgal. Nézte a fákat és a patakot. Ijedtében összerezzent a madaraktól és a vadkacsáktól. Kíváncsisága néha felülkerekedett a félelmén. Mindentől félt, amit ismert és nagyon gyakran megijedt. Még egy fáról lehulló falevéltől is pánikszerűen menekült. A fehér ruházat, például a fürdőköpeny látványától még ma is lemerevedik a félelemtől. Akkor is, ha az azt viselő személy az előző percben még simogatta őt. Sötét ruhába öltözött férfiakat és idősebb hölgyeket azóta is nagy ívben el kell kerülnünk az utcán.

     Ottó elejétől fogva nagyon rendes és alkalmazkodó kutya volt, hálás minden jó szóért és simogatásért. De az a dolog, amit bizalomnak hívnak, nagyon sokáig váratott magára – sok esetben még a mai napig sem működik igazán. Szívszorító volt nézni, ahogy harcolt magával, hogy bízzon-e bennünk vagy inkább emlékezzen a sok éves rossz tapasztalatára. Amikor először egy picit megemelte a lábát és óvatosan mutatta a pocakját, hogy simogassuk, ami az állatoknál a bizalom jele, nem tudtuk visszatartani a könnyeinket.

   Később aztán, amikor egy picit csóválta a farkát vagy először vakkantott, tudtuk, hogy ismét sikerült egy nagy lépést tenni a normális élet fele. Az első ugatásának azért is nagyon örültünk, hiszen így tudhattuk meg, hogy legalább a hangszálait nem vágták el, mint azt a kísérleti állatoknál szokás. Szomorú gyerekkorában sosem tanult meg játszani, de remélem, ezt a felszabadult érzést nem mulasztotta el egy életre.

    Az evés hónapokig komoly gondot jelentett, gyakran éreztünk tehetetlen dühöt, hiszen el sem tudtuk képzelni, mi mindent csinálhattak a kutyával, hogy még az evéstől is ennyire fél. A legkisebb mozdulatra elugrott és éhsége ellenére otthagyta a tálkáját.

   Sajnos már az állatorvoshoz is el kellett látogatnunk, Ottó ugyanis nagyon vakarta a füleit. Az orvosnál terjengő fertőtlenítő szaga felidézte benne az emlékeket és szemében csalódott fény csillogott. Az állatorvos sokáig tisztogatta az elhanyagolt testrészeket, ezután féreghajtó tablettát adott, amire, mint kiderült, nagy szükség is volt. Az állatorvos egyre csak csóválta a fejét és azt dörmögte maga elé:„milyen megbízható és használható eredményt várnak el a laborban olyan állatoktól, amelyek tele vannak élősködőkkel?” Az állatorvos sajnos idegi alapú asztmát is megállapított a kutyánál. Ez a laborban átélt lelki és idegi megterhelésre vezethető vissza – mondta. Reméljük, az idő ezeket a sebeket is talán begyógyítja, és nem kell majd élete végéig gyógyszert szednie.

   Ottó a laborból való megmenekülése óta sok új élménnyel gazdagodott, sok  új barátot talált, látott erdőt és kacsákat, mancsaival már belemerészkedett egy patak vizébe és életében először úgy igazán gyorsan futott is egy nagyot. Kíváncsisága egyre gyakrabban győzi le a mélyen ülő félelmeket.

    A kísérletek nyomai és a testét beborító sebek már gyógyulásnak indultak. Lassan a borotvált helyeken is új bunda nő, a fertőtlenítőszerektől, nedves betontól és vasrácsoktól sebes mancsaira az erdei séták igazi gyógyírként hatnak. Mellső mancsain éktelenkedő nagy sebek valószínűleg még sokáig láthatóak lesznek, a pocakján lévő heg már mindig megmarad – éppúgy, mint a füleibe tetovált vastag kódszámok, amivel az állatot, mint egy munkaeszközt megjelölték. De remélem, hogy egyszer, sok idő elteltével a lelki sebei is gyógyulásnak indulnak majd – mi mindent megteszünk ennek érdekében.   Tegyünk meg együtt mindent azért, hogy a jövőben egy állatnak se kelljen ilyen borzalmas lelki és testi kínokat kiállnia.

    Egy sors most jóra fordult – csupán egy csepp víz a forró kövön. De sose felejtsük el, hogy állatok ezrei várnak még egy méltó, boldog és fájdalmak nélküli életre a laborketrecek rácsain túl…”

Ottónak és Évának 7 év jutott, amit együtt tölthettek

Ottó 2011. április 15-én halt meg.

(Bonifert Anna: Állatvédők Könyve: 4. fejezetből való a részlet)