Egy szerencsés borjú

   Ez itt Perez, családunk legújabb tagja. 7 hónappal ezelőtt, egy Amy nevű állatszerető hölgy (aki akkoriban még maga is gyanútlan tejfogyasztó volt) egy tejüzem mellett haladt el épp, amikor észrevett az út mentén, egy újszülött borjút. Még a köldökzsinór is ott csüngött rajta. Állatszerető ember lévén, azonnal félreállt és felvette a bocit. Azt gondolta, hogy visszaviszi a farmernak a tejüzembe, biztosan megmenti az életét. Amit viszont látott és tapasztalt, mikor belépett, azonnal megváltoztatta... 
   Megtudta, hogy tejet adó teheneket újra és újra megtermékenyítik, hogy a tejtermelésük folyamatos legyen. Az életképes borjakat azonnal elveszik az anyjuktól. Amennyiben nőstényről van szó, elkülönítik a „borjaknak szánt ólakba”, hogy tejadó tehenek váljanak belőlük. Amennyiben hím borjúról van szó, elszállítják őket és eladják mészárszéknek, vagy húsüzembe. Amennyiben mészárszék veszi meg őket, rövid életük alatt egy falat ennivalót sem kapnak, hiszen leölik őket. 
   Ha valaki csak belerúg egy kutyába, azonnal felháborodott visszhangja van, de ez a borzalmasan kegyetlen tejipar itt zajlik az orrunk előtt. Amy úgy döntött, hogy nem hagyja szörnyű sorsára ezt a ma született borjút, így egy kis eszmecsere után a farmer végül is megengedte Amynek, hogy elhozza onnan. A kis bocinak nagyon csúnyán begyulladt a köldökzsinórja. Általában a nőstény borjaknak fertőtlenítik a friss köldökzsínórt születésük után, de Perez, hím borjú lévén, nem kapott ilyesmit, hiszen úgyis mészárszékre vitték volna. Amy és családja (azóta mindannyian vegánok) meggyógyították a kis bocit és Perezből boldog és egészséges fiatal fiú-borjú vált. Amynek és családjának messzire kell költöznie és Perezt nem tudják magukkal vinni, így Ő velünk fog mostantól élni. De biztonságban van, vegánok között.

Kettős mérce

    
 "Egyiküket a jelenlegi jogrendszer szerint el szabad venni az anyukája mellől születésének napján, a másikat csak 6 vagy 8 hetesen. Az egyiket szabad akkora helyen tartani, hogy egy lépést se tudjon tenni, a másikat nem. Az egyiket meg szabad ölni akár kölyökként is, a másikat nem. Mi lehet olyan hatalmas különbség közöttük, ami indokolja ezt a jelentős morális különbségtételt?

   Erre a legprimitívebb válasz az szokott lenni, hogy az ott a bal oldalon: „arra való”, vagy „azért van”. Ennél kicsivel kifinomultabb válasz szokott lenni az, hogy az egyik egy „haszonállat” a másik egy „társállat”. Haszonállat és társállat. Egy kategória-rendszer, amit jó eséllyel mindannyian az általános iskolában hallottunk először. Mert ezt a gyerekeknek meg kell tanítani! Mert maguktól nem tudják. Mert ezt a különbséget mi alkottuk meg. Ez egy kitalált dolog. Holnaptól lehetne akár fordítva is. Szokták ugyan mondani, hogy az ember többnyire növényevőt fogyaszt és ragadozót tart társállatnak, de ez nem igazán állja meg a helyét. Bobek, egy barátom törpenyula, legalábbis határozottan tiltakozna az ellen, hogy őt ragadozónak tituláljuk. A  kutya és a macska is tartható növényi koszton és a növényevő állatok is nagyon népszerű társállatok. Egyszóval ezek kitalált dolgok. Ennek a morális megkülönböztetésnek egyetlen valódi alapja van, és az az erőfölény.             
     Emberek vagyunk, tehát megtehetjük. De megtehetjük az ellenkezőjét is. Megtehetjük, hogy azt mondjuk: amit nem kívánnék a kutyámnak, azt nem teszem meg egy szarvasmarhával, hallal, tyúkkal vagy bármilyen más állattal sem."

(Bonifert Anna: Állatvédők Könyve, 98. oldal)

Delfinek - Szabadnak születtek

   "A medvetáncoltatáshoz hasonlóan brutális, de még ma is virágkorát élő iparág: a delfinárium biznisz.  Állatbarát gyerekek és felnőttek milliói tartják fenn ezeket a létesítményeket azzal, hogy elmennek és kifizetik a belépőt. Ezek a parkok is állatkertek, s mint olyanok, az emberek szórakoztatásáról és a profitszerzésről szólnak. Az ott szolgáló delfinek nem fogságban születtek, hanem valahol a szabad vizeken. Volt családjuk is, akiket az orruk előtt végeztek ki. Erről a témáról készült egy elképesztően színvonalas, hiteles és megrázó film: Az Öböl (The Cove). Könnyűszerrel megtalálható az interneten is magyar felirattal. Nem véletlen, hogy 2012-ben Oscar díjra jelölték dokumentumfilm kategóriában. Honlapja: www.thecovemovie.com

     Ric O’ Barry, a film készítője, valaha maga is delfintrénerként dolgozott. Világhírű filmek delfinszereplőit képezte ki és saját bevallása szerint hülyére kereste magát. Mígnem egy nap a karjaiban lett öngyilkos egyik szeretett delfinje.  (A delfinek köztudottan képesek erre, szimplán azzal, hogy szándékosan nem vesznek levegőt. Ritka, de ismert jelenség.) Aznap Ric megfogadta, hogy élete végéig küzdeni fog a delfinek szabadságáért.

    Évente körülbelül 20 000 delfint ölnek meg főként a szórakoztatóipar és kisebb részben az élelmiszeripar kedvéért. A filmben bemutatott japán halászok a vadon élő delfineket szonár használatával összezavarják és becsalogatják egy rejtett kis öbölbe, ahol fogságba ejtik őket. A filmben jól látható, ahogyan az apa delfinek köröznek az anyák és a gyerekek körül. Védeni próbálják őket, de nincs esélyük. Az öböl vizét a nap végére a szó szoros értelemben pirosra festi a delfinek vére.

     A gyerek delfineket nem ölik meg, őket eladják delfináriumoknak, hogy ott kiképezve mulattassák a közönséget. A többit leölik, húsukat eladják.  A delfinbefogást a show business tartja fönn, a delfinhús kereskedelem a kisebb hajtóerő. Amíg pénz van belőle, mindig is lesznek ilyen parkok és ilyen mészárlások. A delfin produkciók milliárdos üzleteket hoznak a tulajdonosoknak. Egy delfin ára elérheti a 150 ezer dollárt is.

   Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a filmekben és show műsorokban szereplő delfinek arckifejezése, vagy „mosolya” boldogságot fejez ki, de valójában hatalmas bánatot és fájdalmat takar. Soha nem fogják elfelejteni, ami velük történt és azt, ahogyan azelőtt éltek.

Ezek az állatok az emberhez hasonlóan intelligens és érzékeny lények. –meséli Ric egy interjúban- Szabadnak születtek.” 

(Bonifert Anna: Állatvédők Könyve 56-57. oldal)

  

 

Hamupipőke

   "Nehéz megmondani, miért vállalta Hamupipőke a fáradságot, hogy rendszeresen kitörjön a szalmával bélelt “rehabilitációs szobából”, nyomorék lábát a csupasz padlón vonszolva néhány szobán át, felvonszolva sajgó testét a sámliról a székre, majd onnan a komódra, csak azért, hogy lepihenjen a ház egyetlen tükre, a piperetükör előtt.
   Először azt gondoltuk, hogy ezekkel a virtusokkal azt akarta jelezni nekünk,
hogy készen áll a csatlakozásra a kinti csapathoz, és viccelődtünk, hogy “a
kórház elhagyása előtt” igyekszik meggyőződni arról, hogy amennyire lehet, “jól” nézzen ki. De hamar világossá vált, hogy Hamupipőke célja a tükör volt, nem a tyúkudvar.
   Az is világossá vált, hogy amíg ő tökéletesen megértette, miért fontos számára, hogy a tükör előtt pihenjen, mi csak találgathattunk és spekulálhattunk. Talán a kíváncsiság hajtotta. Talán az intellektuális kihívás volt az, hogy sikeresen végigmenjen egy nehéz akadálypályán. Talán olyan kérdések hajtották, amit mi emberek el se tudunk képzelni, és olyan válaszokat kapott, amikről mi csak álmodunk. Talán “énként” felismerte tükörképét a tükörben, és megörült a felfedezésnek. Talán “másikként” érzékelte – netán egy rendkívül izgalmas másikként, és örült az idegen társaságának. 

    Mint minden emberi fogyasztásra szánt madár, Hamupipőke is keltetőben született, soha nem ismerte az anyját, sok ezer másik árvával együtt egy sötét istállóba dobták és genetikailag manipulálták, hogy a “kívánatos piaci súlyhoz” rémisztő gyorsasággal kórosan nagyra nőjön. Nemcsak teste legalapvetőbb egészségét és elméjének legalapvetőbb igényeit rabolták el tőle, hanem megvonták tőle szívének legfontosabb élményét is – egy anya szeretetét: azt a bizonyosságot, hogy valaki a világon szereti őt és azt akarja, hogy ő éljen és viruljon.
        Az öröm és fájdalom, hogy Hamupipőkét ismerjük, annak felismerésével is jár, hogy végtelenül több vigaszt és értelmet nyújt az övéhez hasonló ártatlan életek megmentése – minden egyes vegán étkezéssel – mint minden egyes levágott csirkeszárnnyal az a képmutatás, hogy ők teljesen értéktelenek."

Az eredeti szöveget itt találod: http://peacefulprairie.blogspot.hu/2006/10/cinderella.

Interjú Gary L. Francione-val

Gary L. Francione jogász és egyetemi tanár. Ő volt az első, aki állatjogot tanított egy amerikai jogi iskolában. Emellett tanít emberi jogokat, büntetőjogot, büntetőeljárásokat és jogi filozófiát. Állatjogi témában több könyve jelent meg, pl.: Animals, property and the law (1995); Rain without thunder(1996); Animals as persons (2008).

Amikor az állatok jogairól beszélünk, pontosan milyen jogokat szeretnénk nekik kiharcolni?

GLF: A magam részéről ez alatt az arra való jogukat értem, hogy ne kezeljék őket valaki tulajdonaként. Másként fogalmazva: a jogukat arra, hogy non-humán személyekként tekintsünk rájuk. Ennek az egyetlen jognak az elismerése maga után vonja az állatok használatának teljes beszüntetését.

Miért olyan fontos, hogy tulajdonként vagy személyként tekintünk az állatokra?

GLF: Amennyiben valakire tulajdonként tekintünk, az azt jelenti, hogy az értékét mi határozzuk meg, s nem ismerjük el annak saját, önmagáért való értékét, ami független a mi megítélésünktől. Amikor egy élőlényre tulajdonként tekintünk, akkor az illetőt úgy fogjuk fel, mint „tárgyat”, mint „valamit”. Pontosan ez az a tényező, ami lehetővé teszi az állatok kizsákmányolását. Továbbá abból fakadóan, hogy az állatok az emberek tulajdonai és hogy az érdekeik védelme pénzbe kerül: az állatjóléti törvénymódosítások és reformok által szolgáltatott védelem mindig nagyon-nagyon alacsony szintű lesz.

Mi lenne a következménye annak, ha az állatok megkapnák azt a jogot, amiért küzdünk?

GLF: Ha felismernénk, hogy az állatok non-humán személyek, akkor felhagynánk a kizsákmányolásukkal. Ennyi. Többé nem fogyasztanák és viselnénk őket, s nem használnánk többet tudományos, szórakoztatási vagy egyéb célokra. Gondoskodnunk kellene minden már élő háziállatról, de nem szaporíthatnánk őket többé – ebbe a kutyák, macskák és egyéb házikedvencek is beletartoznak. Ami pedig a vadonélő állatokat illeti, békén kellene hagynunk őket és az élőhelyeiket. 

Milyen akadályok állnak ennek a változásnak az útjában?

GLF: Sok akadály áll az útban: önzés, kapzsiság, hatalmas erőszak-tolerancia és az a vélekedés, mely szerint az ember felsőbbrendű. Ez a négy jut elsőként az eszembe. Szeretjük az állati eredetű élelmiszereket és ruhadarabokat, és azt hisszük, morálisan elfogadható állatok milliárdjainak szenvedését és halálát okozni a mi messze nem létfontosságú igényeink érdekében.

Mi az az abolicionista mozgalom?

GLF: Az abolicionista álláspont (1) az állatok használatának teljes eltörlését támogatja és elutasítja az állatok kizsákmányolásának szabályozását, (2) azon alapszik, hogy az állatok érző lények és nem tartja mérvadónak, melyik milyen értelmi szinten áll, (3) a vegán életmódot tartja erkölcsi minimumnak, (4) elutasítja az erőszak minden formáját, tehát az állatjogi aktivizmus terén is kizárólag a kreatív, erőszakmentes vegán ismeretterjesztést támogatja. Akik szeretnék jobban megérteni az abolicionista mozgalmat, látogassák meg a honlapomat: abolitionistapproach.com

Mit tanácsolsz azoknak, akik segíteni szeretnének az állatokon?

GLF: Három dolgot tanácsolok: (1) váljanak vegánná, vagyis hagyjanak fel az állati eredetű élelmiszerek, ruhák stb. fogyasztásával, (2) vegyenek részt kreatív, erőszakmentes vegán felvilágosító munkában formális (pl.: iskolákban) és nem formális keretek között is (családi és baráti körben), (3) fogadjanak örökbe egy hontalan állatot (vagy akár állatokat, ha módjukban áll).

Ez pedig egy hosszabb (kb 25 perces) nagyon szuper beszélgetés:

Na és a növények?

    Ez a kérdés rendszerint akkor merül fel, amikor egy ember szembesül a ténnyel, hogy szenvedést okoz az állatoknak és ezzel egy időben azzal is, hogy állati eredetű termékek nélkül is teljesen egészségesen és kellemesen lehet élni. Ilyenkor az életmódváltoztatás ellen kézzel-lábbal hadakozó elme felkapja az első követ, ami a keze ügyébe kerül és a fejünkhöz vágja.  

A növények is éreznek. Ergo a vegán életmódnak nincs semmi értelme.

    Eleinte azt hittem erre a legjobb válasz az, hogy a növényeknek nincs a fájdalom felfogására alkalmas idegrendszerük, fájdalomreceptoraik, valamint az evoloúció során nem alakult ki bennük a fájdalom jelzésének és a menekülésnek a képessége. Míg az állatok a természetben rejtőzködnek a ragadozó elől, a növények nagy része nyíltan kínálja magát, csábítgatja a „fogyasztót” illatával, színével. Mindezzel együtt a tényállás jelenleg az, hogy a növények érzékeléséről sokkal inkább feltételezéseink vannak, mint információink. Egyre több meglepő és csodálatos dolog derül ki a növényekről.

Bármennyit éreznek vagy nem éreznek a növények, a vegán életmód még velük szemben is a legkíméletesebb. Miért? 
     Hatalmas tévedés, hogy amikor választasz egy marhapörkölt és egy szójapörkölt között, akkor egy állat és egy növény elpusztítása között döntesz. Valójában egy kis adag szója elpusztítása és egy hatalmas adag szója plusz egy marha elpusztítása között kell döntened. Az igazság az, hogy a marha jóval több növényt fogyasztott el, mint gondolnád. Állatokat tartani minden, csak nem gazdaságos.
     Csak egy példa: 16 kg gabona felhasználásával még csak 1 kg marhahúst tudunk előállítani. Ez az adag hús 2 embernek elegendő fehérjeforrást jelent egy adott időtartamra. Ha viszont azt a 16 kg gabonát nem egy állattal etetjük meg, hanem rögtön oda adjuk az embereknek, akkor 20 ember számára biztosítunk elegendő fehérjét ugyanarra az időintervallumra. Tehát amikor állati eredetű élelmiszert eszünk, pl húst vagy tejet, akkor jóval több növényt pusztítunk el. Nem beszélve az esőerdők irtásáról, melynek durván 80%-a ma már a hús- és tejipar kedvéért történik.

     „A vegán étrend lényegesen kevésbé terheli a környezetet, mint a vegyes étrend – nyilatkozta Kerry McCarthy, brit politikus. – „mert az állatok jóval több fehérjét elfogyasztanak, mint amennyit általuk megtermelünk. Az elfogyasztott fehérje nagy részét a szervezetük arra hasznosítja, hogy életben maradjon, fenntartsa a hőmérsékletét, begyógyítsa a sérüléseket, nem pedig arra, hogy húst, tojást, tejet állítson elő. Rengeteg termőföld kell az állatok takarmányának előállításához. Ez erdőirtáshoz, vízhiányhoz és talajerózióhoz vezet, hogy a rettentő mennyiségű növényvédő szerről már ne is beszéljünk. Az állattartás termőföld-, és vízigénye sokszorosa a növénytermesztésének.
     Végül pedig: a legjobb forrása a fehérjének és vitaminoknak a gyümölcs. Alma, barack, körte, szőlő… Ezekről pedig még az óvodás is tudja, hogy csak leszedni szokás a növényről a termést, nem pedig legyilkolni a növényt.     
     Összefoglalva: a növényekről nem tudjuk ma még biztosan, hogy mennyit éreznek és mennyit nem. De azt biztosan tudjuk, hogy sokkal több növény letarolásához járul hozzá az, aki az állati eredetű élelmiszert választja, mint az, aki tisztán növényi koszton él.

Sweetie újra bízik az emberekben

„Sweetie-nek hívtuk őt. Nem tudom, ő hogyan hívta önmagát, de bennünk, emberekben azt a gyengédséget, sebezhetőséget idézte fel, ami azokból árad, akiket legszívesebben megnyugtató és becéző szavakkal ringatunk. Sweetie egyike volt annak a 700 csirkének, akiket egy hatalmas Mississippi állambeli „broiler” farm romjai közül mentettek ki a Katrina hurrikán után. Amikor tavaly ősszel ő és további 200 megmentett csirke megérkezett a Peaceful Prairie menedékhelyre, alig 8 hetesek voltak, még kiscsibe hangon csipogtak, annyi idősek se voltak, hogy kotkodácsolni tudjanak. Mégis, a testük már hatalmas volt. Minden genetikailag manipulált „brojler” csirke kevesebb mint 2 hónap alatt eléri azt a súlyt, amit az ágazat „vágási súlynak” nevez. Pár hónap múlva Sweetie lábai túl gyengék lettek ahhoz, hogy megtartsák hatalmas testét. Elkezdett bicegni, dülöngélni, időnként felbukott, ezért átköltöztettük a tyúkházból az emberek házába, ahol jobban tudtunk vigyázni rá. A jelenlétünk heteken át rémülettel töltötte el, és mindig elbújt az asztal alatt, amikor egyikünk bement a szobába. Tiszteltük távolság iránti igényét, és figyeltünk rá, hogy ne sértsük meg „személyes terét”. Sweetie tartotta az általa biztonságosnak gondolt távolságot, és mind elfogadtuk az új szokást.
    Egyik délután, ahogy leültem az íróasztalomhoz, gyengéd csipkedést és húzkodást éreztem a lábaimon. Azt gondoltam, Phoebe az, aki már több hónapja „szoba-tyúk” volt, és ritkán szalasztotta el az alkalmat a barátkozásra. De Phoebe a szoba túloldalán, a fészkében pihent. Lenéztem, és megláttam: Sweetie az! A szoknyámból kiálló, lelógó szálakat csipkedte. Mozdulatlanul ültem, nem akartam megijeszteni. Ő folytatta tollászkodó akcióját. Egy idő után lassan kinyújtottam a kezem, és megérintettem a hátát. Nem menekült el, mint eddig, ezért gyengéden felnyaláboltam, és az ölemben vettem hatalmas testét. Először feszültté vált, rémült pillantásokat vetett mindenfelé a szobában, és nyugtalan hangokat adott – de nem próbált elmenni. Csak ült ott és az arcomat nézte figyelmesen, úgy tűnt, hogy órákon át. Majd egy szempillantás alatt ellazult és elaludt a karjaimban.

 Igazi, könnyekig megható ajándék volt. Egy abszolút kiszolgáltatott lény bizalma. Ez az gyenge, törékeny, védtelen lény – akinek élete az ágazat számára filléreket ér - olyan valaki, aki akár csak mi magunk, tele van fontos kérdésekkel: „ha megbízom benned, ártani fogsz nekem?”

(Johanna Lucas)