A gyapjú olyan, mint a tej vagy a tojás: nem kell hozzá közvetlenül megölni az állatot, ahogy a húshoz. A helyzet viszont az, hogy még a legszolidabb gyapjúfarm mindennapi rutinját is állatkínzásnak minősítenénk, ha látnánk. Az állatokat itt is a profitszerzés eszközeinek tekintik.A birkák szőrét elvileg lehet úgy vágni, hogy az ne fájjon nekik és emiatt a többség abban a hitben ringatja magát, hogy ezzel nincs is semmi gond. Azonban ami a valóságban történik, azt leírni is fáj. Olvasni is fájni fog, de mindez össze sem hasonlítható azzal, amennyire nekik fájhat. A birkanyírókat nem óránként fizetik, hanem birkánként. Tehát jól felfogott anyagi érdekük, hogy minél gyorsabban dolgozzanak. Az ebből fakadó sérülések az egyszerű karcolásoktól egészen a csonkolásokig terjednek. A gyors munkának a birkák tőgye, pénisze, füle mind áldozatul eshet és esik is nap mint nap. Végül akárcsak a tehenek, a juhok is hamar kiöregednek az iparból, ilyenkor természetesen eladják őket egy vágóhídnak. A gyapjúiparáról híres Ausztráliából a kiöregedett birkákat hosszú hajóutakon szállítják a világ különböző távoli pontjaira, ahol levágják és elfogyasztják őket.
Idevágó idézet az Állatvédők Könyve 8. fejezetéből:
"A gyapjú holmi nem létszükséglet, könnyedén helyettesíthető. Miért bántanánk másokat, ha meg tudjuk oldani a pulcsi-kabát-takaró kérdését másképpen is? Aki pedig kételkedik a birkák lelki érzékenységében, annak szeretettel ajánlom az alább következő beszámolót egy amerikai vegán állatmenhely egyik lakójáról, Marcy-ról.
“Amikor Marcy megérkezett hozzánk,
a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre, elveszített már mindent, amit lehetett.
Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra
szült és végignézte, ahogy a gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik
megölni). Mire megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első
ott töltött évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a
fogva tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s
nem erőltettük rá a közelségünket
Marcy többnyire magányos és szomorú volt.
Sokszor barangolt egyedül a mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp
azokban az időkben történt ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák
születtek, akiket elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott
anyák hangját és szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki
tudja, mikre gondolva állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a
többi állatot kihajtva a mezőre, haza tudtuk hozni
Talán sosem fogjuk megérteni, miért kezdett lassan mégis közelebb
engedni minket magához. Minden nap egy ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg
már nem volt köztünk egyetlen centi sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz
érintette. Semmi megfoghatót nem nyert a közelségünkből. Kapott bőven élelmet,
kényelmes fekhelyet, szabadságot, társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a
közelünkbe kellett volna jönnie. Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik
bennünk, annak ellenére, hogy az emberek elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat
tettek vele egész életében?
Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy idővel nem csak elfogadott, de
keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl hosszú ideig volt benn a házban,
a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává vált, hogy naponta többször
ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még éjszakánként is őrséget állt a
verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy akár másnap reggel, addig ott
várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába, amikor Chris hazaérkezett, és
Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten épségben vagyunk. Mindig csak
várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy odafigyelést kért volna. Csak
lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta el őrhelyéről, még a vihar, a
hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan volt, mint egy anya, aki a
gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Chris
és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk. Féltett minket. Soha nem múló
félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi életében mindenkit,
akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját elveszítette. Eltökélt
volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja. Őrizte hát a verandát
minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.
Ez egy egyszerű dolog. Többségünk érti,
mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy képes
megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk hasonló
embereket.”
A szöveg nem
szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol szöveg itt
olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf
Amikor ránézek a karácsonyra
kapott gyapjú pulcsira, mindezt ott látom a minták között. Tudom, hogy meleg,
tudom, hogy egészségesebb, mint a műszál és nem utolsó sorban olyas valaki
adta, akit szeretek – de mindez semmi ahhoz képest, amilyen utat megjárt ez az
anyag. Eljön az idő, amikor nem bírod tovább elviselni magad körül ezeket a
tárgyakat.
Volt idő, amikor azt gondoltam, annak az
állatnak már úgyis mindegy. Akkor legalább hordjuk, hogy ne legyen a szenvedése
és halála mégsem hiábavaló. Vajon ugyanezt mondaná-e bárki akkor, ha a cipője
kutyabőrből készült volna? S miért esne egy kutya élete és szenvedése nagyobb
súllyal latba, mint egy birkáé?"
