2012. december 3., hétfő

LEVÉL EGY VEGÁN VILÁGBÓL

Kedves barátok és aktivista társak!

Manapság az állatvédő szervezetek többsége aktívan propagálja, támogatja, sőt, díjazza az úgy nevezett emberséges állati termékeket és emberséges állattartást. Három olyan valakiről írok most, akiken ezek az állatjóléti reformok „segítenek”. Az ipar így nevezi őket: 6-os, 35-ös és 67595-ös számú termelési egység. Az állatbarát vásárlók úgy ismerik őket, mint „bio tejtermék”, „rózsaszín borjúhús” és „szabadtartásos tojás”. Az állatjóléti aktivisták szemében ők az emberséges alternatíva. Egymás számára ők: anya, gyermek, testvér, barát. Önmaguk számára egyszerűen csak azok, amik mi is vagyunk önmagunk számára: öntudattal rendelkező, érzelmekkel, félelmekkel, emlékekkel teli valaki, aki minden kétségen felül élni akar.

#6 Most lett először anya. Kétségbeesésében magán kívül van. A borja eltűnt. Fel-alá járkál a kifutóban, fújtat és bömböl, hívja a kölykét, a legrosszabbtól fél – és az valóban bekövetkezett. Ő egyike annak a több ezer védtelen nősténynek, akik egy bio tejfarmon születtek. Egész életében egyik gyermekét a másik után veszti el és gyászolja majd bőgve. Terhesség és veszteség váltják egymást az életében, mindeközben őt fejik szakadatlanul. Az anyaságból csak egyetlen érzést ismerhet: a veszteséget.

    Még egészen fiatal, mikor a tejtermelése csökkenni kezd, teste-lelke megtörik, s egy iszonytató mészárszékre viszik az összes többi megtört, gyászoló, „elhasznált” anyával együtt. 
Ő az arc a biotej mögött.

#35 Két napos borjú. A köldökzsinór még ott lóg rajta, szőre még nyálkás a szüléstől, látása még homályos, lábai reszketegek.  Szánalmasan sír az anyja után. Senki nem felel.

Rövid kis életét árvaként éli le, az anyai szeretet helyett csak a reménytelen sóvárgást, az érzelmi kötelék helyett csak annak hiányát ismerheti.

Az emlék az anyjáról, annak hangjáról, szagáról hamar elhalványul, s ami megmarad, az csak a csillapíthatatlan vágyódás a melege után. Négy hónaposan őt és az összes többi borjút felpakolják egy teherautóra és a vágóhídra szállítják.

Miközben berángatják a mészárszékre, még mindig az anyját hívja, még mindig kétségbeesetten vágyik védelmező melegére, különösen akkor, amikor rettenetes képek és hangok közepette rémülten érzi meg maga körül a halál szagát. Kétségbeesésében, és a vigasz és védelem iránti elkeseredett vágyódásában ő is, ahogy a legtöbb kisborjú, szopni próbál annak az ujjából, aki őt a következő percben megöli.
Ő az arc a rózsaszín borjúhús mögött.


#67595 egyike annak a 80 000 madárnak, aki egy családi vállalkozásként működtetett szabadtartásos tojás farmon él. Soha nem látta a napot, soha nem érezte a füvet a lába alatt és soha nem ismerte az anyját.  Szemeit égeti az ammónia bűze, csupasz bőre tele horzsolásokkal, csontjai törékenyek a folyamatos tojástermeléstől, csonkolt csőre lüktet a fájdalomtól. Kimerült, legyengült és megtört. Egész nap neurotikusan csipked egy képzeletbeli ellenfelet, köszönhetően az egészéleten át tartó bezártságnak. Két éves és az élete a végéhez közelít. Tojáshozama lecsökkent és hamarosan a lehető legolcsóbb módon ölik le: elgázosítják 80 000 társával együtt. Három teljes munkanapon keresztül tart, míg végeznek velük. Két hosszú napon át fogja hallani a hangját és érezni a szagát annak, ahogyan a többieket ölik a gázdobokban az ő csűrje mellett.  A harmadik napon sorra kerül ő is. Lábainál fogva életében először viszik ki a levegőre. Ahogyan mind a 80 000 „elhasznált” tyúk, sőt, ahogyan étvágyunk évi 50 milliárd áldozata, ő is küzdeni fog, hogy tovább élhessen, s nem fogad el semmiféle magyarázatot vagy igazolást arra, hogy megfosztották szenvedéssel teljes kis életétől. Az egyetlentől, ami volt neki.

Ő az arc a szabad tartásos tojás mögött.


Őket „segítettük” tehát mi, állatvédők, a humánus állattartási gyakorlatok kifejlesztésével, propagálásával és kitüntetésével. Arra bíztattuk a fogyasztókat, hogy vásárolják ezeket a termékeket. Emberséges bánásmódnak nevezzük, noha egészen biztos, hogy egyikünk sem érezné emberségesnek, ha történetesen ő lenne az elszenvedője. 
A helyzet az, hogy együtt érző, felelősségteljes és etikus haszonállattartás nem létezik.
Az egyetlen emberséges és etikus alternatíva, amit ismerünk: a vegán életmód.
Miért vagyunk olyan kevesen, akik kimondjuk az igazat? Miért címkézzük emberségesnek a szabadtartásos tojást, mikor tudjuk, milyen borzalmakkal jár? Miért hallgatjuk el az emberek és önmagunk elől, hogy az együttérző állattartás csupán mítosz, marketing séma, megtévesztő címke?
Miért ajánljuk fogyasztásra az állatok húsát, tejét, tojását, mikor a dolgunk az volna, hogy harcoljunk az életükért úgy, mintha a sajátunk volna? Miért támogatjuk az állathasználatot, ha egyszer tudjuk, hogy az brutális, igazolhatatlan, helytelen és felesleges? Miért támogatjuk azt, amit megszüntetni szeretnénk? Miért erősítjük és jutalmazzuk az emberi felsőbbrendűség ideológiáját, mikor vegánként az lenne a feladatunk, az egyedüli feladatunk, hogy megkérdőjelezzük azt,
s felkínáljuk az állatokról való gondolkodás egy új formáját és annak gyakorlati megvalósítását?
Sokan azzal válaszolnak ezekre a kérdésekre, hogy a világ még nem áll készen a változásra, és hogy a világ soha nem lesz vegán. Ezen véleményekből következik, hogy a legtöbb, amit remélhetünk, hogy csökkentjük a ma állatainak szenvedését. De ez nincs így. Ez nem egy tény, hanem egy félelem – félelem a cselekvéstől, az akarat kudarca, önpusztító attitűd és végső soron: egy önbeteljesítő jóslat.  
Az igazság az, hogy a világ tényleg képes megváltozni. Valójában már számtalanszor változtak meg olyan dolgok, melyekről ez korábban elképzelhetetlen volt.
  Az igazság az, hogy a világ meg fog változni, de csak akkor, ha azért dolgozunk, hogy elősegítsük ezt a változást. Nem fog változni, ha arra buzdítjuk, hogy maradjon ugyanolyan. Meg fog változni, ha mindannyian kimondjuk az igazat, hogy nem létezik emberséges haszonállattartás vagy bármiféle állathasználat; hogy az egyetlen emberséges alternatíva a vegán életmód; hogy a haszonállattartás mindenféleképpen egy erkölcsi és ökológiai katasztrófa; hogy az állatok ugyanolyan személyek, mint te vagy én, s ugyanúgy elidegeníthetetlen joguk van az élethez és a szabadsághoz, mint neked vagy nekem; hogy vegánnak lenni nem pusztán egy választható életforma, hanem erkölcsi kötelességünk.
Többre vagyunk képesek.
Sőt, kötelességünk többet tenni.
Gyere el és nézd meg a saját szemeddel, mi minden elérhető, ha egy kis csapat elszánt aktivista minden idejét és erejét a vegán oktatásnak szenteli. Olyan oktatásnak, amely nem aláássa, hanem támogatja a végső célt, az állatok felszabadítását. Olyan oktatásnak, amelyben mindig ott az van az alapvető „légy te is vegán” üzenet, akár on-line információs oldalon, akár nyomtatott anyagokban, akár reklámokban, demonstrációkban, óriásplakátokon, rendezvényeken vagy éppen egy állat bensőséges személyes jellemzésben jelenjen is meg, mely a Prairie Blogban olvasható.
A Peaceful Prairie Menhely minimális költségvetéssel és egy teljes egészében önkéntes vegán aktivista maggal dolgozik. Ezek az aktivisták elkötelezettek aziránt, hogy elmondják a teljes igazságot a húsról, a tejtermékekről, tojásról. Ez az alulról szerveződő közösség olyasmit ért el, ami a nagy és tehetős szervezeteknek nemhogy nem sikerült, de amit azok következetesen alá is ásnak anti-vegán üzeneteikkel. A Peaceful Prairie létrehozott egy egyre növekvő vegán világot a nem-vegán világon belül. Egy helyet, ahol a menekült állatokat személyként kezelik, aminthogy azok is. Egy helyet, ahol az emberek nem kevesebbet hirdetnek fáradhatatlanul, mint az állatok teljes felszabadítását. Egy helyet, ahol az abolicionista elvek szavak, gondolatok és tettek formájában is élnek. 
Egy vegán állam az államban, melynek jelenléte máris érezhető a világ fizikai, politikai, pszichológiai és spirituális földrajzában is.
Gyere el és tapasztald meg magad!
Csatlakozz a munkánkhoz, hogy még többet érhessünk el!
Joanna Lucas

2017.10.09. Hősök tere

Az állatkínzás, ami ellen itt most összegyűltünk, nem újdonság. Nem is magyar specifikum. Egy olyan világban élünk, ahol évezredek óta és m...